Szakítás… Ölelés
Túl vagyok rajta. Immár 24 órája a szinglik világához tartozom. Ezt akartam, ezt terveztem már hónapok óta, akkor mégis miért érzem magam ennyire kutyául? Annyira rossz volt… legszívesebben ott, azonnal visszavontam volna, mit mondtam. Elmentünk sétálni, és én közöltem vele, hogy szakítani akarok. Köpni-nyelni nem tudott, bár állítása szerint annyira nem lepte meg, de hitt benne, hogy meg tudjuk oldani a gondjainkat. Nem voltam képes kimondani, hogy maga a kapcsolat a legnagyobb gond. Ott még tartottam magam, aztán visszamentünk hozzá, összepakoltam a maradék cuccom, és alig bírtam ki sírás nélkül. Aztán visszaültem az autóba, és elindultam. De nem haza.
Egyenesen a Csábítóhoz hajtottam, aki – mit ad Isten – megint épp dolgozott, Nagyszombaton (statisztikai valószínűség?). Mikor odaértem, közölte, hogy ilyen állapotban nem mehetek tovább, mert ön- és közveszélyes vagyok, látszik rajtam, hogy nem vagyok vezetésre alkalmas állapotban. Halálsápadt voltam, a kezem remegett, küszködtem a sírással. De úgy öntöttem, hogy többé nem sírok, legalábbis mások előtt nem. A jelenléte megnyugtatott, persze nem azonnal. Beszélgettünk néhány órát, ittam egy kávét, aztán eljöttem. Nagy vonalakban.
Elmondtam neki, hogy belezúgtam, mint vak ló a szakadékba – ilyen módon persze soha nem fogalmaznám meg, de tudtára adtam, hogy nagyon vonzódom hozzá. Az elmúlt három hétben, amikor semmilyen módon nem kommunikáltunk, megfakult az érzés iránta, de most, hogy újra láttam, ismét szerelmesnek érzem magam. Azt mondta, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, de van egy olyan érzésem, ha én nem keresem, akkor az volt az utolsó beszélgetésünk, és én szeretném meghagyni neki a választást. Habár… az új felfogásomhoz ez nem illik, helyette: keresni fog, ha ez az én boldogságomat szolgálja.
Nem kértem, hogy csókoljon meg. Az odaúton előzni kezdtem egy autót, de ijesztően közel felbukkant egy szembejövő, azonban még kényelmesen be tudtam fejezni a manővert (félek előzni). Akkor ismertem fel, hogy az első megérzésemre, az ösztönre mindig hallgatnom kell. Ahogyan a Börtönőr az első napon szórakoztatott, de nem vonzott. És millió más eset, amikor utólag derült ki, elsőre volt igazam. Még előző este is azt terveztem, hogy búcsúzóul csókot kérek tőle, de akkor estefelé egyszerűen nem éreztem azt az elsöprő vágyat, csak az elmúlt négy év súlyát.
Egy ölelést kértem. Nem szeretek másokat megérinteni sem, nemhogy ölelgetni vagy puszilgatni, senkit, még rokonokat és barátokat sem. A Börtönőr kivétel volt. A Csábító megölelt. Mikor én elengedtem volna, Ő nem eresztett. Magához szorított; éreztem a nyaka illatát, de nem ismertem fel a kozmetikumot, igazán kellemes illata volt; éreztem az izmait, a gyönyörű, kidolgozott izmai a mellemnek préselődtek, úgy végigsimogattam volna a testét; a borostája a hajamon keresztül dörzsölt; azt mondta, nagyon jó illata van a hajamnak, és megpuszilt. Olyan jó, biztonságos, megnyugtató volt… mikor négy órányi vezetéssel később egyedül bújtam be a hideg ágyba, rájöttem, hogy hónapok óta először nem akarok egyedül aludni. Felajánlotta, hogy alhatok a lakásában (ő az anyjához ment), de nem fogadtam el.
Mikor reggel felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy hallgatnom kellett volna a régen kialakult vágyamra, a körvonalazódott tervet végrehajtani: meg kellett volna csókolnom, mert talán ez volt rá az utolsó esély, és ha nem kapok újabbat, egy életen át sajnálni fogom. De ott, akkor nem vágytam rá, pedig visszagondolva már-már erotikus is lehetett volna a jelenet. Ha ő megteszi, nem húzódtam volna el, de ő nem olyan. Még mindig nem tudom, hogy nem tetszem neki, vagy ilyen a habitusa. Júniusban megyek legközelebb a városba… Addigra minden tűz kialudhat, Ő is találhat mást, azt sem tudom, velem mi lesz.
Azt hiszem, profi munkát végeztem. Szakítottam, és rögtön utána elmentem valakihez, aki sok gondolkozni- és álmodoznivalót adott, hogy ne kelljen a fájdalommal, a szenvedéssel foglalkoznom. Szeretem a Börtönőrt, a legjobb barátom volt, az életem körülötte forgott, és ennek most vége, ráadásul a kétségbeesésbe sodortam őt. Féltem, de ha visszamegyek hozzá, akkor többé nem leszek képes elszakadni. Még nem akarok ezen merengeni, inkább a Csábítóval foglalkozom – ha mást nem, legalább adott néhány tapasztalatot a könyveimhez.
Újraolvastam a bejegyzést. Ha ő csókol meg, igenis elhúzódtam volna. Megmondtam volna, hogy ne most. Egy álom válna vele valóra, de most nem vagyok rá képes. Persze ki tudja. Magamat ismerve lehet, hogy az irodában végeztük volna egy elkeseredett ölelésben, amit utóbb nagyon megbánunk. Most megígérem magamnak, hogy ha újra találkozunk, nem hagyok kétségeket.

