108. nap

Vérvörös körmök

Ismét rengeteg idő telt el az utolsó bejegyzés óta, de ezúttal nem is történt túl sok dolog. Ma vettem vérvörös körömlakkot, egy forrónadrágot és két rövid szoknyát – most ezeket szeretem: a színeket, az igazán nőies és kihívó külsőt. Szegény kis tökmaggal egyre ritkábban jutok el a kutyaiskolába, például holnap sem fogok. Szégyellem is magam miatta, de most már tényleg tanulnom kell: pénteken vizsgázok, ma szombat van, és még neki sem álltam, de közben ott a munka is. Na meg a pasik.

Kiderült, hogy igen, kizárólag én szeretem az őszinteséget. A Lovász hihetetlenül nagy kamumester, vagy kicsit pontosabban fogalmazva állandóan a levegőbe beszél, amit ki nem állhatok. A másik munkatársat szintén megette a fene, vele is valahogy kihűlt a dolog, a kis Herceg pedig felmondott, így most szinte magányosnak érzem magam, bár az egyetlen kolleginával talán kezdünk kicsit összebarátkozni, illetve az egyik mérnök is szórakoztatónak tűnik, legalábbis szót értünk.

Tehát akkor az érdekes dolgok: a társkeresőn kaptam egy pasitól egy hosszú levelet, ami teljesen jól volt megfogalmazva, formailag is korrekt volt, ami meglepett, ezért válaszoltam rá. A következő levélváltásnál elkérte a számom, ekkor felhívott, és hajnalig, úgy 4 órán keresztül beszélgettünk. Kellemes volt a hangja, mulatságos volt, aztán felvetette, hogy másnap találkozhatnánk, de a másnap nekem nem volt jó, így egy nappal később, vasárnap. Belementem. HATALMAS csalódás volt személyesen látni, a stílusa viszont tetszett. Hosszú, hozzávetőleg 5 órás első randink volt, amin nem történt semmi. Meg akart csókolni, én pedig nem engedtem, inkább hazaküldtem az ország túlsó felébe.

Aztán beszéltem neten keresztül a Csábítóval. Elkezdtük húzni egymás agyát… bejelentette, hogy már nem csajozik, majd közölte, hogy a közös, 10 napos nyaralás előtt ki kell próbálnia velem pár napot, hogy el tud-e egyáltalán viselni. Na ezen a kedves gondolaton és szóhasználaton pattogtam napokig, másnap fel akartam hívni, hogy elküldjem a fenébe, ehelyett megbeszéltük, hogy eljön hozzám hosszú hétvégére. Másodszor is rákészültem, újra felhívtam, erre időpontot egyeztettünk. Ekkor feladtam. Két nappal később nem mentem haza munkából, helyette a kis Herceg távozására koccintottunk, és náluk aludtam. És persze ismét beszéltem a Csábítóval, erősen becsípve.

– Egyáltalán nem értelek. Egyszer ilyennek tűnik a viselkedésed, máskor olyannak.
– Szerintem meg teljesen egyértelmű vagyok.
– Jó, akkor mondd meg, hogy mi van! – hallgatás a vonal túlsó felén, talán csak megpróbálta összerakni a gondolatait, de nem hagytam neki időt. – Tudod mit? Fordítsuk meg a dolgot. Nem viselnél el engem, mert én nem tudok rád barátként nézni, te pedig nem tudsz rám nőként, úgyhogy hagyjuk az egészet, mert semmi értelme.
– Egy nőre csak kétféleképpen lehet nézni: nőként vagy barátként. Én rád soha nem barátként néztem, mindig nőként.
– Jól titkoltad – itt még beszéltünk valamiről, de nem emlékszem a témára sem.
– Tehát akkor csütörtökön jössz, és pénteken vizsgázol?
– Igen.
– Én pénteken dolgozom, de csütörtökön egész nap szabin vagyok, és ha van kedved, találkozhatnánk. Elmehetnénk sétálni a tóhoz. De ne válaszolj most, aludj rá egyet, gondold át!
– Korábban megmondtam, amit megmondtam, szerinted még mit kell átgondolni ezen? Mondj egy időpontot, és majd odaérek. Csak ne a tóhoz. Akárhova, csak oda ne.

A zárás után visszamentem a nappaliba, ahol a kis csapat ült és iszogatott, a fiúk egyik sztorit mesélték a másik után, jelentős részük a szexről szólt, a másik csajszival pedig nevettünk rajtuk. Aztán az egyik fiú bejelentette, hogy hazamegy, mert másnap kemény napja lesz, és valóban elment, úgyhogy négyen maradtunk a kis Herceggel, a Kolleginával, meg… hú, neki még nevet kell találnom. Mondtuk a srácnak, hogy aludjon ott, mert van hely, de ő inkább haza akart menni, azonban éjfél felé még mindig nem tudtuk kidobni, végül őt a szobában hagyva mindannyian lefeküdünk, én a földszinten az üres szobában a heverőn. Hallottam, mikor leballagott a lépcsőn, addigra én már a takaró alatt voltam egy szál tangában meg pántos trikóban. Azt hittem, elmegy, ehelyett nyílt az ajtóm.

Bejött, leült az ágy szélére, és beszélgettünk, majdnem egy órán keresztül. Aztán elkezdte simogatni a vállam, és én hagytam. Azt is hagytam, hogy az arcomat és a hajamat simogassa. Hogy arcon pusziljon. Hogy a vállamat csókolgassa. Azt suttogta, hogy mikor először találkoztunk pár napja, még nem gondolta volna, hogy valaha az ágyam szélén fog ülni. Hogy sugárzik belőlem a romantika (ez se mondták még; erotikát és szexet már emlegettek, de romantikát még soha). Hogy mennyire jólesik neki hozzám érni. Nem mondtam, pedig kellett volna, hogy nekem is jólesett. Hogy felizgatott. Hogy azért küldtem el, mert valaki máshoz akartam hűséges lenni, valakihez, aki nem ér annyit. Hogy sajnálom, és szenvedek attól a döntésemtől, hogy nem megyek bele, pedig vágyom rá. Az érintésére. A közelségére. A testére.

Végül hajnali egy magasságában belátta, hogy semmi nem lesz ebből, és hazament. Azóta sem láttam, nem jött dolgozni. Majd talán hétfőn. Remélem, mert el akarom mondani neki. És talán, ha a héten, amikor ismét ott alszok, ha megint hasonló helyzetbe kerülünk, nem küldöm el. Bár szerintem jövő héten pont meg fog jönni. Akkor sikítógörcsöt kapok, az is biztos, mert jövő héten valakivel le akarok feküdni, hogy a netes kamupasival, a munkatárssal vagy a Csábítóval, azt nem tudom, de meg akarom tenni.