A fekete ló meséi

Érthetetlenek a pasik…

Elmentem a Lovásszal megnézni a lovardát – laza másfél órás program. Jól éreztem magam a társaságában, mert beszédes, kedves, érdeklődő. A főnök valami munkát a nyakába akart sózni, mire közölte, hogy nem, mert 5-kor elmegy velem.

– Ugye tudod, hogy tiltja a szabályzat? Hova? Tudod mit? Ne mondd meg!
– Elmegyünk megnézni egy lovardát, azon kívül pedig semmi közöd hozzá – hangzott a válasz, az a baj, hogy nem pontosan. Úgy fogalmazott, mintha valami más programunk is lenne.

Aztán elindultunk, azt mondta, menjünk külön autóval. Közöltem, hogy semmi kedvem vezetni, vigyen el. Azt hiszem, engem sem kell félteni… Kedvelem… Egészen jó parti lehetne, viszonylag jól néz ki, értelmes, rendes(nek tűnik), jó munkája, jó fizetése van… vajon mi a baj vele?

A másik mókás eset egy másik munkatárs volt, akivel időnként beszélgetek. Egyedül volt az irodájában, ahol egyébként négyen szoktak lenni, és beszélgettünk pár szót. Egyszer csak megkérdezi, hogy gondolkoztam-e azon, hogy beköltözök a városba. Hogy a viharba ne gondolkoztam volna rajta, hiszen napi 2 órát és havi 50000 Ft-ot veszítek el az életemből az utazás miatt. Ő is most keres albérletet, nincs kedvem összeköltözni vele? Simán, gondolkodás nélkül rábólintottam, és magamban vigyorogtam az egész szituáción. Ahogy felmentem az emeletre, kiderült, hogy nem csak magamban. A kis Hercegünk egyből rá is kérdezett, én pedig felelőtlenül elmondtam. Onnantól kezdve egész nap azzal szekált, hogy ez mennyire jó ötlet, legalább esténként összebújhatok vele. Jó, nem utálom a pasit, de a Lovásszal egy lapon sem lehet említeni… a Csábítóval meg aztán főleg nem.

De akkor is, ha tetszik valaki (márpedig neki tetszem, ez látszik), akkor megkérdezem, hogy iszunk-e egy kávét, elmegyünk vacsorázni vagy sétálni, nem azt, hogy összeköltözünk-e. Mondtam, hogy van egy kutyám, nélküle egy lépést sem. Erre azt mondta, hogy jó, akkor olyan lakást keres. A Lovász céljai sem kristálytiszták, néha szinte flörtöl, de nem vagyok biztos benne, hogy egyetlen pillanatig is gondol-e rám nőként. Zavaró. Csak én szeretek nyílt lapokkal játszani?

MOST AKKOR MI VAN???

Feladom. Egyszerűen nem értem. Természetesen a Csábítót. Felhívtam, hogy mennyire gondolta komolyan azt az erdélyi utat, biztosan tudva, hogy visszakozni fog. De nem tette. Eljönne velem – legalábbis most ezt mondja. Nem tudom, hogy ennyire naív, szadista, döntésképtelen vagy nem tud nemet mondani. Mégis hogy képzeli azt, hogy képes lennék vele baráti alapon elmenni egy majdnem két hetes utazásra? Hogy lehet elmenni valakivel kettesben nyaralni, ha összejönni nem lehet? Nem mondta, hogy baráti alapon, de szinte teljesen egyértelmű. Azt hiszem, kijár az orrba vágás. Legszívesebben felhívnám, és leüvölteném a hajat a fejéről. Miért kínoz? Mondtam neki, hogy mondjon nemet, és akkor egy másik pasinak igent mondok. Nem mondott. Miért nem?

Reménykedek abban, hogy az egyik neten megismert fickóval egyszer ismét valós időben tudok beszélgetni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy még mindig annyira érdekesnek tartom-e. Ha igen, akkor az a hétvégi találka egészen szimpatikusnak tűnik. Ő is utalt arra, hogy a szex azon nyomban benne lehetne a programban, de furcsa módon ezt nem érzem nyomásnak, sőt, érdekel a dolog. Mármint ha személyesen is szimpatikus, akkor mégis miért ne? Megfelelő óvintézkedések, aztán hadd szóljon!

A Csábítóra pedig magasról teszek. Nem is ártana, ha lenne egy-két másik pasi, néhány új szexuális tapasztalat, mielőtt ismét találkozok vele. Egyből, ugyebár, nem lehet válogatni…

Szexhiány

Lassan 3 hónapja, hogy eldöntöttem, újrakezdem, hogy visszatérek önmagamhoz. Megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyit változtam önmagamtól is, hiszen régen is megvoltak a vágyaim különféle “rosszaságokra”, de túl félénk voltam ahhoz, hogy meg is csináljam őket. Most… ha kell valaki, az legalábbis tudni fog róla. Hogy mi lesz a csábítóval, még mindig nem tudom, de ma este vagy holnap reggel fel fogom hívni, és megmondom neki, ha köztünk nem lehet semmi, akkor mondja ki kerek perec, mert akkor keresek mást. Igen, még mindig képes lennék hűséges lenni a róla alkotott álomképhez, azonban…

A héten, ha minden jól megy, elmegyek lovagolni egy munkatársammal, aki egészen jó pasi, kedves, értelmes és facér. Nem mindegy, hogy úgy állok hozzá a témához, hogy “elmegyünk együtt lovagolni, aztán mindenki beül a saját autójába és hazamegy a saját házába”, vagy “menjünk el együtt lovagolni, de miért mennénk külön autóval, aztán nyugodtan aludhatsz nálam, mert van helyem, este megiszunk pár pohár bort, aztán reggel tőlem megyünk dolgozni”. Hogy utóbbi esetben estétől reggelig történik-e valami alváson kívül, az mindegy, a lényeg, hogy az esélyt megadtam.

Regisztráltam egy társkereső oldalra, és beszélgettem néhány pasival. Kettő nagyon megtetszett, persze egy-egy beszélgetés után nem tudok róluk szinte semmit. Az egyik 28, pesti és nagyon szórakoztató, és bár azt mondta, másnap is beszélünk, következő hétvégén pedig találkozhatnánk, tegnap nem írt. Nagyon jól éreztem magam vele a gép előtt, és igen, ha a következő beszélgetés is ilyen jól alakulna, akkor sutba vágnám az elveimet, és elmennék a találkára. Ahhoz persze az kell, hogy írjon.

A másik 24, egyetemista és egy kisebb, de sokkal közelebbi város lakója. Kihozta belőlem az állatot. Eleinte semmiségekről fecsegtünk, de mulattatott, aztán szóba került, hogy akár találkozhatnánk is, és elkövettem azt a hibát, hogy leírtam, “ajkamba harapva gondolkodok a lehetőségekről”. Itt elszabadult a pokol, villámgyorsan a szexre terelődött a szó, húztuk egymást egy kicsit, és pillanatok alatt a cybersexnél kötöttünk ki. Korábban is ismerkedtem már neten, az elmúlt két napban elég sok pasival “beszélgettem”, voltak, akik egyből belecsapva a lecsóba efféle dolgokra terelték a témát, de valahogy mind taszított. Tegnap este azonban… alapvetően ki vagyok éhezve, és annyira felizgatott, amiket írt, mint kevés más dolog – kivéve a Csábító jelenléte -, ráadásul ez társasjáték. Elővettem a kis játékszerem, és a mentális mellett fizikailag is izgattam magam, és élveztem, nagyon-nagyon élveztem.

Életem első ilyen élménye volt. Egy vadidegennel… Szégyellem? Nem. De zavarban vagyok. Ezek után találkozni a pasival… pedig komolyan gondolkodok rajta, viszont nem tudom, hogy fogom kezelni a helyzetet. Annyira… kínos. Utána beszélgettünk, mint a valóságos szex után tettük volna, és elmesélte az ehhez hasonló korábbi élményeit, az alapvető hozzáállását a dologhoz, és azt, ha találkoznánk, persze nem ott folytatnánk, ahol írásban abbahagytuk, ez a dolog nem jár semmilyen következménnyel. Csak azzal, hogy valószínűleg nem tudnék a szemébe nézni, még akkor sem, ha történetesen vonzónak találnám. Nem volt benne semmi fétis, semmi durva vagy kirívó dolog, csupa olyan dolgot írtam le, amit valóban szeretek, ami tényleg felizgat és jól esik. De akkor miért takarom ez az arcom írás közben? És tegnap este is, mikor vége lett? Igen, valahogy kínos.

Ha jól számolom, most épp négy férfi között vagyok pont középen. Egy nem érdeklődik, egyről nem tudok semmit, kettő pedig csupán ábránd a háló világában. Rossz az arány. De valaminek történnie KELL. A ranglista csúcsán valami őrült hűség miatt még mindig a Csábító áll, ha őt elbukom, akkor a Lovász a következő, mert kéznél van, már-már ismerős. Ha ő sem jön be, akkor maradnak a netes hapsik, őket nem állítom sorba. Mekkora ribanc vagyok! Vagy nem? A tudatos énem szerint ezek egyszerű biológiai-biokémiai reakciók, csak az érzelmeim lázadoznak egy kicsit hol egyik, hol másik irányba, attól függően, hogy állnak a hormonjaim az adott pillanatban. De a szex kell! Igazából egy állandó alkalmi partnerre lenne szükségem, akivel egymás rendelkezésére állunk, jól megvagyunk, de nincs érzelmi kötöttség – persze ha valami kialakul, az sem lenne baj, csak ne legyen egyoldalú.

Dupla szakítás – vagy mégsem?

Túl vagyok a második szakításon a Börtönőrrel. Az ígéretemhez híven elmentem vele sétálni és ebédelni, és megbeszéltük, hogy nem akarom folytatni – ő még akarná, de tiszteletben tartja a döntésem. Elmondta, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy megint újrakezdje és eltolja valakivel. Alig múlt 30, mégis ilyen gondolatai vannak… persze én is gyereket akarok, minél előbb, de nem érzem a kényszert, hogy egy rossz kapcsolatot tartsak fenn emiatt, de én még 25 sem vagyok. 

Aztán elmentem a gaz Csábítóhoz. Ismét, mint legutóbb is, elütöttem nála sok-sok órát, a munkahelyén. Szerintem kiakasztottam… Beszélgettünk kapcsolatokról, meg talán sok másról is, bár nekem szinte csak ez maradt meg; fellángolt a féltékenység, ahogy más nőkről beszélt. Kérdezte, hogy miért nincs senkim. Elmondtam, hogy szerelmes vagyok, de teljesen reménytelen a dolog. Erre az volt a válasza, hogy nekem aligha van reménytelen, és legalább meg kell próbálnom, mielőtt bánatűzőt keresek – mert azt is bevallottam, hogy ezen vacillálok.

Meg akartam mondani, hogy odáig vagyok érte, de valahogy nem jött a megfelelő pillanat, gyáva voltam. Aztán lement a nap, és tudtam, már órákkal korábban el kellett volna indulnom. A közelében a jól ismert béke érzése mellé ezúttal olyan szexuális vágy társult, amilyet még soha életemben nem éreztem, pedig hozzám sem ért. Teljesen felizgultam, végül fogtam a kutyát, bekötöttem az autóba, beültem, elindítottam a motort, aztán arra gondoltam, hogy valóban meg kell próbálnom, azzal nem veszíthetek semmit. Leállítottam, be sem zártam, csak visszamentem hozzá, a szemébe néztem, és ennyit kérdeztem:

– Ugye tudod, mit akarok mondani?
– Van egy sejtésem, de nem vagyok benne biztos.
– Akkor legyél. Kimondjam, vagy válaszolsz anélkül?
– Nézd, két probléma van. Az egyik, hogy a Börtönőr barátnője voltál, és ugyan nem látok bele a fejedbe, de szerintem ez még nem lezárt ügy, ha a részedről az is, az övéről talán nem. Úgyhogy ha nem lenne a távolság…
– Az a másik? A távolság?
– Igen.
– Ennyi?
– Igen, ennyi.
Kis hallgatás, miközben egymás szemébe nézünk. Még mindig olyan gyönyörű, tiszta nyári ég színű írisze van, nem az a halovány, szürkés, hanem igazán ragyogó.
– Mit vártál, hogy a nyakadba ugrok? – kérdezi.
– Ki is mondta, hogy meg kell próbálni?
– Beszélni fogok a Börtönőrrel.
– Komolyan? – azt hiszem, érezhetően megriadtam.
– Nem direktben, csak megkérdezem, hogy mi van veletek, ő mit gondol az egészről.

A beszélgetés további részletei homályba burkolóznak, lekötött az, hogy beszélni akar vele. Miért akar vele beszélni, ha nem akar semmit? Búcsúzóul megölelt, de én nem akartam – illetve dehogynem akartam, csak addigra annyira felizgultam, hogy féltem az érintésétől. Nem fordultam felé, ezért mögém lépett, és hátulról ölelt magához; még nekem is feltűnt, hogy milyen feszült és merev vagyok, fel akartam nézni rá, de ahogy az ajka a fülemhez ért, pánikba estem, mondtam, hogy ez most nagyon rossz ötlet. Legszívesebben ráugrottam volna, vagy inkább hagytam volna, hogy rám ugorjon, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, csak érjen hozzám, csókoljon, tegyen a magáévá.

Alig fél perccel később már az autóban ültem, és tövig nyomtam a gázt a sötétben. Mire beértem a városba, fájt a kielégítetlenség, korábban csak férfiaktól hallottam erről a jelenségről, életemben először tapasztaltam. És remélem, utoljára. Egy részlet mégis felmerült a beszélgetésből. Megkérdezte, hogyan vagy miért, hiszen alig ismerjük egymást, azt sem tudom, ki ő. Jogos. Pont akkor kérdezte ezt, mikor az agyam végleg leállt, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad megerőszakolnom. Nem tudom. Nem akarom megmagyarázni az egészet, nem érdekel. Csak az érdekel, hogy vonzódom hozzá, kívánom, akarom, és nem csak a testét.

Nem tudom, mi lesz, nem tudom, mire számítsak, mire készüljek. Szenvedek… de remélek.

Összefoglalás

Az elmúlt húsz napban lett volna miről írni, talán még a mikort is meg tudtam volna oldani, de a mibőlt nem, egyszerűen nincs energiám. A zsemleszínű kóbor kisfiú ugrott, de ne rohanjunk ennyire előre.

Egy idős munkatársam javasolta, hogy írjak egy listát a következő tíz év terveiről, én pedig megtettem, a papírt pedig ledobtam valahova a lakásban. Erre az évre olyan dolgokat írtam fel, mint például kiképzem életem első őrző-védő kutyáját, felelevenítem a régi barátságaimat, lefogyok, csinos leszek és jól fogom érezni magam – meg pár egyéb dolgot is, de egyelőre ez a fontos. Szóval néhány nappal, talán egy héttel a lista elkészülte után egy esti séta-futás alkalmával véletlenül összefutottam a mezőn az egyik lánnyal, akivel fel akartam eleveníteni azt a bizonyos barátságot, pedig úgy tudtam, az országrészből is elköltözött, azóta elég sűrűn találkozunk, a kapcsolatunk szinte ott folytatódott, ahol négy éve megszakadt.

Tőle kaptam rögtön másnap hírt egy kiskutyáról, akinek azonnali ideiglenes befogadó kell. Egy kölyök viadalkutya, fekete, fehér mellénnyel, tigriscsíkos lábakkal, tündéri kislány. A fajtája távolról sem tisztázott, pitbull szinte biztosan van benne, de nem tudni, milyen mértékben, az éheztetés miatt, amiben része volt, sem a kora, sem a végleges mérete nem mondható meg. A csajszi csütörtök este szólt, Kara – mert így neveztem el a kislányt – a péntek éjszakát már itt töltötte, a szobámban, és immár három hete együtt vagyunk. Sok bajom lesz vele, a természete erősen domináns, bár engem a jelek szerint az istenének tekint; anyámmal tölti az egész napot, de ha én megjelenek, akkor mindenki más megszűnik létezni. Az elmúlt hetekben szépen kikerekedett, egyre élénkebb és magabiztosabb, csak azt sajnálom, hogy valószínűleg nem nő elég nagyra, 15-25 kg közé tehető a felnőtt súlya, de az őzikelábai és a kicsi, formás feje miatt valószínűbbnek tartom a 15-öt. Ebben az esetben jövő nyáron kap egy nagy testvért, egy 8-12 hónap körüli, tehát majdnem kifejlett kant, akivel komolyan lehet venni az kiképzést.

Túl vagyunk az alapkőletételen, ahol természetesen csininek kellett lenni, én pedig mikor máskor vittem volna gumiszervizbe az autót? Csodásan mutathattam ott kisminkelve, a fekete, térd fölé érő fekete szoknyában, a világoskék blúzban, az elegáns fekete bőrkabátban, a fekete harisnyában és a fehér zokniban, fehér tornacipővel, mert ugyebár egy órát vezetni nem túl kényelmes egy 12 cm-es tűsarkúban. A szerelő másnap meg is keresett a neten, és megkérdezte, van-e kedvem találkozni vele. Felelőtlenül igent mondtam, mert pont aznap jutott eszembe, hogy szeretnék egy random valakivel randizni, mert jól esne. Baklövés volt a dolog, mert a pasi öreg, csúnya, fogatlan, nős, nálam alig pár évvel fiatalabb gyerekekkel, egyetlen mentségem, hogy nem emlékeztem rá – ez is arra utal, hogy már elsőre is nagyon megfogott, többször nem akarom látni.

A vicces rész az volt, hogy a randikérés estéjén úgy éreztem, be kell számolnom pár fejleményről a Csábítónak, pedig meg akartam várni, míg ő keres, mégis megírtam az üzenetet, és egy másodperccel azelőtt, hogy leütöttem a küldés billentyűt, ő írt, megkérdezte, mi újság. Ó, a Sors… Fél óra után elegem lett az írásból, és felhívtam telefonon, majd több mint fél órát beszéltünk hajnali fél egy magasságában, azt mondta, keressem én őt. A randi napján (tudta, hogy lesz, de azt nem, hogy mikor) épp elindultam, mikor megcsörrent a telefon, és Ő hívott. Mire előástam, elhallgatott, ezért visszahívtam. Ő ugyan nem hívott… Odaértem a találkára, kicsit később újra csörögtem, majd pár perccel később megint, de ahogy felvettem, nem szólt bele senki. Felhívtam, hogy tegye a készülékét máshová a farzsebéből. Este aztán megírtam neki a részleteket, de ő állította, hogy még kimenő hívása sem volt. Furcsa szellemhívások.

Azt is mondtam neki, hogy két hét múlva megyek a városba, amire az volt a válasza, hogy tájékoztassam a konkrét időpontról. De MIÉRT? Találkozni akar? Vagy a várostól távol akar magának programot csinálni? Ha az előbbi, akkor mit akar? Valami már-már romantikus találkát? Vagy azok után, hogy ismeri az érzéseimet, baráti beszélgetéssel akar kínozni? Esetleg személyesen közölni, hogy köztünk soha nem lehet semmi? És ha tényleg elkerülni akar? A biztos megöl, de túléled, a kétely éltet, de belehalsz. Az ilyen helyzetekre találták ki ezt a mondatot.

Úgy érzem, a szerelmeimet tökéletesen leírja a Nightwish The crow, the owl and the dove című száma. A holló volt a Kísértőm, a bagoly az, akit akkoriban Édesemnek hívtam, a galamb a Börtönőr, és félek, hogy a hattyú… “A swan of white, she came to me, the lake mirrored her beauty sweet, I kissed her neck, adored her grace, but needed nothing she could give.” – “Fehér hattyú jött hozzám, a tó tükrözte gyönyörű kedvességét, a nyakát csókoltam, a báját csodáltam, de semmire nem volt szükségem, amit adni tudott volna.” Akárhogy is, a refrén igaz: “Don’t give me love, don’t give me faith, wisdom nor pride give innocence instead” – “Ne adj szerelmet, ne adj hitet, sem bölcsesség, sem büszkeség nem ad ártatlanságot érte.”

A Börtönőr időnként visszacsábítani próbál, máskor elég csúnya dolgokat vág a fejemhez. Keményen dolgozik, hogy lefogyjon, és az a baja, hogy nagy az orra, mert bizonyára ezek miatt hagytam el. Bármit megtenne a kedvemért, hogy boldog legyek, de… nem vagyok már szerelmes belé, ellenben nem jó egyedül sem. Igen, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen egyszerű lenne újra összejönni vele. Utálom a hétvégéket. Amíg dolgozok, emberek között vagyok, nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznom, és a nyüzsgés után boldog vagyok, hogy üres lakásba érek haza, de ez a hosszú hétvége, hiába volt itt a nővérem, kikészített. A Börtönőr folyamatos hm… kapcsolattartása és a koplalás sem tesz jót, de a borult idő és az itthon ücsörgés végképp betesz.

Újra tele vagyok pattanásokkal. Az is eszembe jutott, hogy talán a szex hiánya is teszi. Annyira hiányzik a szeretkezés… Van valahol egy kis játékszerem ennek a kezelésére, de egyrészt az nem az igazi, mert “a szexben az ölelés a legjobb” (rossz hatással van rám anyám rádióhallgatása), másrészt eldugtam a szekrénybe, amit anya átrendezett… Kíváncsi vagyok, hogy reagált, mikor megtalálta, de nem merem megkérdezni, hova rakta…  Felszedhetnék egyet a csinos katonák közül is, vagy bárhol máshol egy helyes pasit, de az egyéjszakás kaland valahogy nem az én formám, már csak azért sem, mert nem szeretem, ha idegenek érnek hozzám – a barátokat is nehezen viselem. Persze ha a kielégítetlenségem tovább gyűrűzik, előbb vagy utóbb valakinek a karjában fogok kikötni… Ha két hét múlva a Csábító találkozni akar, nem tudom, hogy nem fogom rávetni magam, ha pedig nem, nem tudom, hogy nem a Börtönőrnél fogok vigasztalódni.

A fentiek ellenére összességében jól vagyok, látom az élet apró szépségeit, de néha hagyom, hogy a szüleim vagy a Börtönőr letörje a kedvem, ahogy ma is. Legalább Kara itt van, és hoz egy kis feltétlen szeretetet és hűséget a köreimbe. Némi érzelmi kiszámíthatóságot, mert ő nem titkol semmit és nem hazudik, nem él vissza a ragaszkodásommal, nem játszik velem.