76. nap

Dupla szakítás – vagy mégsem?

Túl vagyok a második szakításon a Börtönőrrel. Az ígéretemhez híven elmentem vele sétálni és ebédelni, és megbeszéltük, hogy nem akarom folytatni – ő még akarná, de tiszteletben tartja a döntésem. Elmondta, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy megint újrakezdje és eltolja valakivel. Alig múlt 30, mégis ilyen gondolatai vannak… persze én is gyereket akarok, minél előbb, de nem érzem a kényszert, hogy egy rossz kapcsolatot tartsak fenn emiatt, de én még 25 sem vagyok. 

Aztán elmentem a gaz Csábítóhoz. Ismét, mint legutóbb is, elütöttem nála sok-sok órát, a munkahelyén. Szerintem kiakasztottam… Beszélgettünk kapcsolatokról, meg talán sok másról is, bár nekem szinte csak ez maradt meg; fellángolt a féltékenység, ahogy más nőkről beszélt. Kérdezte, hogy miért nincs senkim. Elmondtam, hogy szerelmes vagyok, de teljesen reménytelen a dolog. Erre az volt a válasza, hogy nekem aligha van reménytelen, és legalább meg kell próbálnom, mielőtt bánatűzőt keresek – mert azt is bevallottam, hogy ezen vacillálok.

Meg akartam mondani, hogy odáig vagyok érte, de valahogy nem jött a megfelelő pillanat, gyáva voltam. Aztán lement a nap, és tudtam, már órákkal korábban el kellett volna indulnom. A közelében a jól ismert béke érzése mellé ezúttal olyan szexuális vágy társult, amilyet még soha életemben nem éreztem, pedig hozzám sem ért. Teljesen felizgultam, végül fogtam a kutyát, bekötöttem az autóba, beültem, elindítottam a motort, aztán arra gondoltam, hogy valóban meg kell próbálnom, azzal nem veszíthetek semmit. Leállítottam, be sem zártam, csak visszamentem hozzá, a szemébe néztem, és ennyit kérdeztem:

– Ugye tudod, mit akarok mondani?
– Van egy sejtésem, de nem vagyok benne biztos.
– Akkor legyél. Kimondjam, vagy válaszolsz anélkül?
– Nézd, két probléma van. Az egyik, hogy a Börtönőr barátnője voltál, és ugyan nem látok bele a fejedbe, de szerintem ez még nem lezárt ügy, ha a részedről az is, az övéről talán nem. Úgyhogy ha nem lenne a távolság…
– Az a másik? A távolság?
– Igen.
– Ennyi?
– Igen, ennyi.
Kis hallgatás, miközben egymás szemébe nézünk. Még mindig olyan gyönyörű, tiszta nyári ég színű írisze van, nem az a halovány, szürkés, hanem igazán ragyogó.
– Mit vártál, hogy a nyakadba ugrok? – kérdezi.
– Ki is mondta, hogy meg kell próbálni?
– Beszélni fogok a Börtönőrrel.
– Komolyan? – azt hiszem, érezhetően megriadtam.
– Nem direktben, csak megkérdezem, hogy mi van veletek, ő mit gondol az egészről.

A beszélgetés további részletei homályba burkolóznak, lekötött az, hogy beszélni akar vele. Miért akar vele beszélni, ha nem akar semmit? Búcsúzóul megölelt, de én nem akartam – illetve dehogynem akartam, csak addigra annyira felizgultam, hogy féltem az érintésétől. Nem fordultam felé, ezért mögém lépett, és hátulról ölelt magához; még nekem is feltűnt, hogy milyen feszült és merev vagyok, fel akartam nézni rá, de ahogy az ajka a fülemhez ért, pánikba estem, mondtam, hogy ez most nagyon rossz ötlet. Legszívesebben ráugrottam volna, vagy inkább hagytam volna, hogy rám ugorjon, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, csak érjen hozzám, csókoljon, tegyen a magáévá.

Alig fél perccel később már az autóban ültem, és tövig nyomtam a gázt a sötétben. Mire beértem a városba, fájt a kielégítetlenség, korábban csak férfiaktól hallottam erről a jelenségről, életemben először tapasztaltam. És remélem, utoljára. Egy részlet mégis felmerült a beszélgetésből. Megkérdezte, hogyan vagy miért, hiszen alig ismerjük egymást, azt sem tudom, ki ő. Jogos. Pont akkor kérdezte ezt, mikor az agyam végleg leállt, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad megerőszakolnom. Nem tudom. Nem akarom megmagyarázni az egészet, nem érdekel. Csak az érdekel, hogy vonzódom hozzá, kívánom, akarom, és nem csak a testét.

Nem tudom, mi lesz, nem tudom, mire számítsak, mire készüljek. Szenvedek… de remélek.