Szomorkásan
Vizsga letudva. Hurrá! Nem tanultam rá, de megvan. Hurrá! Kifogytam a bőrszoknyából, pedig szerettem, mert szexi volt, most viszont már túl bő. Hurrá! Lezártam a kapcsolatot a Csábítóval. Hurrá… Ma randiztam. Hurrá!
A találkozás a Csábítóval érdekes volt. Néhány órát eltöltöttünk egy tóparton (nem ott, ahol a Börtönőrrel összejöttem és szakítottam és újra találkoztam), beszélgettünk, elvileg jól éreztük magunkat mindketten. Aztán visszamentünk a városba, aztán puszi-puszi-szia. Azt hittem, eldobom az agyam. Nem beszéltünk semmi fontosról, semmiről, ami kettőnket érintene, nem ért hozzám, nem utalt semmire. Vagyis igazam volt, az első perctől kezdve. Másnap telefonon jól fel is bosszantottuk egymást, mire írtam egy SMS-t, melynek a lényege, hogy ne keressen többet. Erre másnap felhívott, és előadta, hogy nekem most flörtölésre és pasizásra van szükségem, meg arra, hogy kiéljem magam, különben nem tudnék hűséges maradni. Hiszen hozzá is hűséges voltam az elmúlt hónapokban, pedig szinte semmi reményt nem adott! Soha, senkit nem csaltam meg! Szerinte gyerekes vagyok.
Szerintem pedig ő a gyerekes. Megkérdeztem, miért nem tudta ezt 3 hónappal ezelőtt megmondani. Azt mondta, azért, mert egyszerűen nem volt válasz a kérdésre eddig. Mert ha úgy érezné, hogy én vagyok élete szerelme, akkor nem érdekelné semmi, de nem teszi kockára a barátait egy kalandért. Ezek szerint 3 hónapig azon agyalt, hogy talán én vagyok élete szerelme? Vagy mégis, mire véljem ezt? Á, jobb nem agyalni rajta. A lényeg, hogy örökre elváltak útjaink, és nem kaptam meg a csókom.
Tény, hogy kicsit savanyú a szőlő, de menet közben, már a randi elején megállapítottam, hogy nem elég magas – ha igazi magassarkút húzok, lenézhetem. Tele van anyajegyekkel, ami nekem nem tetszik. Plusz már előtte biztos voltam abban, hogy nem jól fog elsülni. Igen, kedves Olvasóm, nevess ki, mondd, hogy a sérül büszkeségem mondatja ezt velem, de valóban úgy érzem, éreztem már eddig is, hogy ő a hattyú a Nightwish dalából: “adored her grace, but needed nothing she could give”.
Az egyik srác az építkezésen feljött az irodámba, beszélgettünk – egyébként is szoktunk. Aztán valahogy úgy esett a dolog, hogy elég sokszor lebzseltünk egy helyen, viccelődtünk, aztán megkérdezte, hogy iszunk-e egy kávét. Én rávágtam, hogy igen. Korábban már hívott párszor motorozni, de nemet mondtam. Még kétszer jött hozzám megkérdezni, valahogy meglepettnek tűnt, hogy tényleg megyek-e. Vajon miért csodálkozott ennyire? Jó lett volna, kimondottan szórakoztató, ha én nem vagyok ilyen borongós hangulatban, és ha nem csörög állandóan a telefonja. Rövidesen le is kellett lépnie, de megkérdezte, hogy megismételjük-e. Naná. Ha kikapcsolja a készüléket. Valamiért az az érzésem, hogy nem hív el ismét. Egyébként helyes fiú, de valahogy ő sem vonz eléggé.
Ahogy az az autószerelő sem, aki négy évvel fiatalabb nálam, és már napok óta beszélgetünk a neten keresztül. Még nem találkoztunk – illetve ő látott engem, én nem vettem észre őt. Szeretnék végre egy olyan pasival találkozni, akivel el akarok menni a másodikra. Akit meg akarok csókolni. Itt fekszem az ágyamban, és majd’ megőrülök a vágytól. Miért esik ilyen nehezemre találni valakit, aki kielégíti az elsősorban szexuális vágyaimat? Pedig jelentkező van bőven…
Az a munkatárs, akivel az a bizonyos ittas eset volt, azóta sem keresett, akkor váltottunk pár szót, amikor ismerősnek jelöltem a bizonyos közösségi oldalon. Emlékeztettem a beszélgetésre, miszerint még összejövünk… Azóta sem keresett, semmilyen módon, bár csak két nap telt el. Ha a reményhal megdöglik, a helyére kerül a szarok rája. Ha már jobbat nem tudok. Mint minden mással. Kicsit “bedepiztem”, annyira, hogy még pár könnycseppet is hullattam. Okvetlenül találnom kell valakit, aki megszeretget… szükségem van az ölelésre, egy másik ember teste melegére, érintésére…
Nem tervezem annyiban hagyni. A Kísértő óta, aki óta eltelt már hat év és egy fél élet, ő az első, aki nem akar engem eléggé ahhoz, hogy legyűrje az aggályait. KELL nekem, akarom. A racionális énem óva int tőle, meg az egész felhajtástól, de ő most egyelőre menekülési útvonal a keserű gondolatok, a fájdalmas magány elől, talán önmagamtól is. Tegnap elküldtem neki egy gyerekkori képet, meg elmeséltem, hogy túl vagyok az első edzésen, és kipurcantam. Neki nem mondtam, de ez úgy nézett ki, hogy reggel felkeltem, elmentem dolgozni, hazajöttem, átöltöztem, elmentem edzeni, és mire végeztem, este 9 volt, vagyis semmi mást nem csináltam egész nap. Most is kelnem kellene, fél órán belül az autóban kell ülnöm. Szóval válaszolt, valamikor éjjel, amikor én már aludtam: “gratula, kitartás éljen Sz….,”