A fekete ló meséi

Szomorkásan

Vizsga letudva. Hurrá! Nem tanultam rá, de megvan. Hurrá! Kifogytam a bőrszoknyából, pedig szerettem, mert szexi volt, most viszont már túl bő. Hurrá! Lezártam a kapcsolatot a Csábítóval. Hurrá… Ma randiztam. Hurrá!

A találkozás a Csábítóval érdekes volt. Néhány órát eltöltöttünk egy tóparton (nem ott, ahol a Börtönőrrel összejöttem és szakítottam és újra találkoztam), beszélgettünk, elvileg jól éreztük magunkat mindketten. Aztán visszamentünk a városba, aztán puszi-puszi-szia. Azt hittem, eldobom az agyam. Nem beszéltünk semmi fontosról, semmiről, ami kettőnket érintene, nem ért hozzám, nem utalt semmire. Vagyis igazam volt, az első perctől kezdve. Másnap telefonon jól fel is bosszantottuk egymást, mire írtam egy SMS-t, melynek a lényege, hogy ne keressen többet. Erre másnap felhívott, és előadta, hogy nekem most flörtölésre és pasizásra van szükségem, meg arra, hogy kiéljem magam, különben nem tudnék hűséges maradni. Hiszen hozzá is hűséges voltam az elmúlt hónapokban, pedig szinte semmi reményt nem adott! Soha, senkit nem csaltam meg! Szerinte gyerekes vagyok.

Szerintem pedig ő a gyerekes. Megkérdeztem, miért nem tudta ezt 3 hónappal ezelőtt megmondani. Azt mondta, azért, mert egyszerűen nem volt válasz a kérdésre eddig. Mert ha úgy érezné, hogy én vagyok élete szerelme, akkor nem érdekelné semmi, de nem teszi kockára a barátait egy kalandért. Ezek szerint 3 hónapig azon agyalt, hogy talán én vagyok élete szerelme? Vagy mégis, mire véljem ezt? Á, jobb nem agyalni rajta. A lényeg, hogy örökre elváltak útjaink, és nem kaptam meg a csókom.

Tény, hogy kicsit savanyú a szőlő, de menet közben, már a randi elején megállapítottam, hogy nem elég magas – ha igazi magassarkút húzok, lenézhetem. Tele van anyajegyekkel, ami nekem nem tetszik. Plusz már előtte biztos voltam abban, hogy nem jól fog elsülni. Igen, kedves Olvasóm, nevess ki, mondd, hogy a sérül büszkeségem mondatja ezt velem, de valóban úgy érzem, éreztem már eddig is, hogy ő a hattyú a Nightwish dalából: “adored her grace, but needed nothing she could give”.

Az egyik srác az építkezésen feljött az irodámba, beszélgettünk – egyébként is szoktunk. Aztán valahogy úgy esett a dolog, hogy elég sokszor lebzseltünk egy helyen, viccelődtünk, aztán megkérdezte, hogy iszunk-e egy kávét. Én rávágtam, hogy igen. Korábban már hívott párszor motorozni, de nemet mondtam. Még kétszer jött hozzám megkérdezni, valahogy meglepettnek tűnt, hogy tényleg megyek-e. Vajon miért csodálkozott ennyire? Jó lett volna, kimondottan szórakoztató, ha én nem vagyok ilyen borongós hangulatban, és ha nem csörög állandóan a telefonja. Rövidesen le is kellett lépnie, de megkérdezte, hogy megismételjük-e. Naná. Ha kikapcsolja a készüléket. Valamiért az az érzésem, hogy nem hív el ismét. Egyébként helyes fiú, de valahogy ő sem vonz eléggé.

Ahogy az az autószerelő sem, aki négy évvel fiatalabb nálam, és már napok óta beszélgetünk a neten keresztül. Még nem találkoztunk – illetve ő látott engem, én nem vettem észre őt. Szeretnék végre egy olyan pasival találkozni, akivel el akarok menni a másodikra. Akit meg akarok csókolni. Itt fekszem az ágyamban, és majd’ megőrülök a vágytól. Miért esik ilyen nehezemre találni valakit, aki kielégíti az elsősorban szexuális vágyaimat? Pedig jelentkező van bőven…

Az a munkatárs, akivel az a bizonyos ittas eset volt, azóta sem keresett, akkor váltottunk pár szót, amikor ismerősnek jelöltem a bizonyos közösségi oldalon. Emlékeztettem a beszélgetésre, miszerint még összejövünk… Azóta sem keresett, semmilyen módon, bár csak két nap telt el. Ha a reményhal megdöglik, a helyére kerül a szarok rája. Ha már jobbat nem tudok. Mint minden mással. Kicsit “bedepiztem”, annyira, hogy még pár könnycseppet is hullattam. Okvetlenül találnom kell valakit, aki megszeretget… szükségem van az ölelésre, egy másik ember teste melegére, érintésére…

Vérvörös körmök

Ismét rengeteg idő telt el az utolsó bejegyzés óta, de ezúttal nem is történt túl sok dolog. Ma vettem vérvörös körömlakkot, egy forrónadrágot és két rövid szoknyát – most ezeket szeretem: a színeket, az igazán nőies és kihívó külsőt. Szegény kis tökmaggal egyre ritkábban jutok el a kutyaiskolába, például holnap sem fogok. Szégyellem is magam miatta, de most már tényleg tanulnom kell: pénteken vizsgázok, ma szombat van, és még neki sem álltam, de közben ott a munka is. Na meg a pasik.

Kiderült, hogy igen, kizárólag én szeretem az őszinteséget. A Lovász hihetetlenül nagy kamumester, vagy kicsit pontosabban fogalmazva állandóan a levegőbe beszél, amit ki nem állhatok. A másik munkatársat szintén megette a fene, vele is valahogy kihűlt a dolog, a kis Herceg pedig felmondott, így most szinte magányosnak érzem magam, bár az egyetlen kolleginával talán kezdünk kicsit összebarátkozni, illetve az egyik mérnök is szórakoztatónak tűnik, legalábbis szót értünk.

Tehát akkor az érdekes dolgok: a társkeresőn kaptam egy pasitól egy hosszú levelet, ami teljesen jól volt megfogalmazva, formailag is korrekt volt, ami meglepett, ezért válaszoltam rá. A következő levélváltásnál elkérte a számom, ekkor felhívott, és hajnalig, úgy 4 órán keresztül beszélgettünk. Kellemes volt a hangja, mulatságos volt, aztán felvetette, hogy másnap találkozhatnánk, de a másnap nekem nem volt jó, így egy nappal később, vasárnap. Belementem. HATALMAS csalódás volt személyesen látni, a stílusa viszont tetszett. Hosszú, hozzávetőleg 5 órás első randink volt, amin nem történt semmi. Meg akart csókolni, én pedig nem engedtem, inkább hazaküldtem az ország túlsó felébe.

Aztán beszéltem neten keresztül a Csábítóval. Elkezdtük húzni egymás agyát… bejelentette, hogy már nem csajozik, majd közölte, hogy a közös, 10 napos nyaralás előtt ki kell próbálnia velem pár napot, hogy el tud-e egyáltalán viselni. Na ezen a kedves gondolaton és szóhasználaton pattogtam napokig, másnap fel akartam hívni, hogy elküldjem a fenébe, ehelyett megbeszéltük, hogy eljön hozzám hosszú hétvégére. Másodszor is rákészültem, újra felhívtam, erre időpontot egyeztettünk. Ekkor feladtam. Két nappal később nem mentem haza munkából, helyette a kis Herceg távozására koccintottunk, és náluk aludtam. És persze ismét beszéltem a Csábítóval, erősen becsípve.

– Egyáltalán nem értelek. Egyszer ilyennek tűnik a viselkedésed, máskor olyannak.
– Szerintem meg teljesen egyértelmű vagyok.
– Jó, akkor mondd meg, hogy mi van! – hallgatás a vonal túlsó felén, talán csak megpróbálta összerakni a gondolatait, de nem hagytam neki időt. – Tudod mit? Fordítsuk meg a dolgot. Nem viselnél el engem, mert én nem tudok rád barátként nézni, te pedig nem tudsz rám nőként, úgyhogy hagyjuk az egészet, mert semmi értelme.
– Egy nőre csak kétféleképpen lehet nézni: nőként vagy barátként. Én rád soha nem barátként néztem, mindig nőként.
– Jól titkoltad – itt még beszéltünk valamiről, de nem emlékszem a témára sem.
– Tehát akkor csütörtökön jössz, és pénteken vizsgázol?
– Igen.
– Én pénteken dolgozom, de csütörtökön egész nap szabin vagyok, és ha van kedved, találkozhatnánk. Elmehetnénk sétálni a tóhoz. De ne válaszolj most, aludj rá egyet, gondold át!
– Korábban megmondtam, amit megmondtam, szerinted még mit kell átgondolni ezen? Mondj egy időpontot, és majd odaérek. Csak ne a tóhoz. Akárhova, csak oda ne.

A zárás után visszamentem a nappaliba, ahol a kis csapat ült és iszogatott, a fiúk egyik sztorit mesélték a másik után, jelentős részük a szexről szólt, a másik csajszival pedig nevettünk rajtuk. Aztán az egyik fiú bejelentette, hogy hazamegy, mert másnap kemény napja lesz, és valóban elment, úgyhogy négyen maradtunk a kis Herceggel, a Kolleginával, meg… hú, neki még nevet kell találnom. Mondtuk a srácnak, hogy aludjon ott, mert van hely, de ő inkább haza akart menni, azonban éjfél felé még mindig nem tudtuk kidobni, végül őt a szobában hagyva mindannyian lefeküdünk, én a földszinten az üres szobában a heverőn. Hallottam, mikor leballagott a lépcsőn, addigra én már a takaró alatt voltam egy szál tangában meg pántos trikóban. Azt hittem, elmegy, ehelyett nyílt az ajtóm.

Bejött, leült az ágy szélére, és beszélgettünk, majdnem egy órán keresztül. Aztán elkezdte simogatni a vállam, és én hagytam. Azt is hagytam, hogy az arcomat és a hajamat simogassa. Hogy arcon pusziljon. Hogy a vállamat csókolgassa. Azt suttogta, hogy mikor először találkoztunk pár napja, még nem gondolta volna, hogy valaha az ágyam szélén fog ülni. Hogy sugárzik belőlem a romantika (ez se mondták még; erotikát és szexet már emlegettek, de romantikát még soha). Hogy mennyire jólesik neki hozzám érni. Nem mondtam, pedig kellett volna, hogy nekem is jólesett. Hogy felizgatott. Hogy azért küldtem el, mert valaki máshoz akartam hűséges lenni, valakihez, aki nem ér annyit. Hogy sajnálom, és szenvedek attól a döntésemtől, hogy nem megyek bele, pedig vágyom rá. Az érintésére. A közelségére. A testére.

Végül hajnali egy magasságában belátta, hogy semmi nem lesz ebből, és hazament. Azóta sem láttam, nem jött dolgozni. Majd talán hétfőn. Remélem, mert el akarom mondani neki. És talán, ha a héten, amikor ismét ott alszok, ha megint hasonló helyzetbe kerülünk, nem küldöm el. Bár szerintem jövő héten pont meg fog jönni. Akkor sikítógörcsöt kapok, az is biztos, mert jövő héten valakivel le akarok feküdni, hogy a netes kamupasival, a munkatárssal vagy a Csábítóval, azt nem tudom, de meg akarom tenni.

Érthetetlenek a pasik…

Elmentem a Lovásszal megnézni a lovardát – laza másfél órás program. Jól éreztem magam a társaságában, mert beszédes, kedves, érdeklődő. A főnök valami munkát a nyakába akart sózni, mire közölte, hogy nem, mert 5-kor elmegy velem.

– Ugye tudod, hogy tiltja a szabályzat? Hova? Tudod mit? Ne mondd meg!
– Elmegyünk megnézni egy lovardát, azon kívül pedig semmi közöd hozzá – hangzott a válasz, az a baj, hogy nem pontosan. Úgy fogalmazott, mintha valami más programunk is lenne.

Aztán elindultunk, azt mondta, menjünk külön autóval. Közöltem, hogy semmi kedvem vezetni, vigyen el. Azt hiszem, engem sem kell félteni… Kedvelem… Egészen jó parti lehetne, viszonylag jól néz ki, értelmes, rendes(nek tűnik), jó munkája, jó fizetése van… vajon mi a baj vele?

A másik mókás eset egy másik munkatárs volt, akivel időnként beszélgetek. Egyedül volt az irodájában, ahol egyébként négyen szoktak lenni, és beszélgettünk pár szót. Egyszer csak megkérdezi, hogy gondolkoztam-e azon, hogy beköltözök a városba. Hogy a viharba ne gondolkoztam volna rajta, hiszen napi 2 órát és havi 50000 Ft-ot veszítek el az életemből az utazás miatt. Ő is most keres albérletet, nincs kedvem összeköltözni vele? Simán, gondolkodás nélkül rábólintottam, és magamban vigyorogtam az egész szituáción. Ahogy felmentem az emeletre, kiderült, hogy nem csak magamban. A kis Hercegünk egyből rá is kérdezett, én pedig felelőtlenül elmondtam. Onnantól kezdve egész nap azzal szekált, hogy ez mennyire jó ötlet, legalább esténként összebújhatok vele. Jó, nem utálom a pasit, de a Lovásszal egy lapon sem lehet említeni… a Csábítóval meg aztán főleg nem.

De akkor is, ha tetszik valaki (márpedig neki tetszem, ez látszik), akkor megkérdezem, hogy iszunk-e egy kávét, elmegyünk vacsorázni vagy sétálni, nem azt, hogy összeköltözünk-e. Mondtam, hogy van egy kutyám, nélküle egy lépést sem. Erre azt mondta, hogy jó, akkor olyan lakást keres. A Lovász céljai sem kristálytiszták, néha szinte flörtöl, de nem vagyok biztos benne, hogy egyetlen pillanatig is gondol-e rám nőként. Zavaró. Csak én szeretek nyílt lapokkal játszani?

MOST AKKOR MI VAN???

Feladom. Egyszerűen nem értem. Természetesen a Csábítót. Felhívtam, hogy mennyire gondolta komolyan azt az erdélyi utat, biztosan tudva, hogy visszakozni fog. De nem tette. Eljönne velem – legalábbis most ezt mondja. Nem tudom, hogy ennyire naív, szadista, döntésképtelen vagy nem tud nemet mondani. Mégis hogy képzeli azt, hogy képes lennék vele baráti alapon elmenni egy majdnem két hetes utazásra? Hogy lehet elmenni valakivel kettesben nyaralni, ha összejönni nem lehet? Nem mondta, hogy baráti alapon, de szinte teljesen egyértelmű. Azt hiszem, kijár az orrba vágás. Legszívesebben felhívnám, és leüvölteném a hajat a fejéről. Miért kínoz? Mondtam neki, hogy mondjon nemet, és akkor egy másik pasinak igent mondok. Nem mondott. Miért nem?

Reménykedek abban, hogy az egyik neten megismert fickóval egyszer ismét valós időben tudok beszélgetni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy még mindig annyira érdekesnek tartom-e. Ha igen, akkor az a hétvégi találka egészen szimpatikusnak tűnik. Ő is utalt arra, hogy a szex azon nyomban benne lehetne a programban, de furcsa módon ezt nem érzem nyomásnak, sőt, érdekel a dolog. Mármint ha személyesen is szimpatikus, akkor mégis miért ne? Megfelelő óvintézkedések, aztán hadd szóljon!

A Csábítóra pedig magasról teszek. Nem is ártana, ha lenne egy-két másik pasi, néhány új szexuális tapasztalat, mielőtt ismét találkozok vele. Egyből, ugyebár, nem lehet válogatni…

Szexhiány

Lassan 3 hónapja, hogy eldöntöttem, újrakezdem, hogy visszatérek önmagamhoz. Megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyit változtam önmagamtól is, hiszen régen is megvoltak a vágyaim különféle “rosszaságokra”, de túl félénk voltam ahhoz, hogy meg is csináljam őket. Most… ha kell valaki, az legalábbis tudni fog róla. Hogy mi lesz a csábítóval, még mindig nem tudom, de ma este vagy holnap reggel fel fogom hívni, és megmondom neki, ha köztünk nem lehet semmi, akkor mondja ki kerek perec, mert akkor keresek mást. Igen, még mindig képes lennék hűséges lenni a róla alkotott álomképhez, azonban…

A héten, ha minden jól megy, elmegyek lovagolni egy munkatársammal, aki egészen jó pasi, kedves, értelmes és facér. Nem mindegy, hogy úgy állok hozzá a témához, hogy “elmegyünk együtt lovagolni, aztán mindenki beül a saját autójába és hazamegy a saját házába”, vagy “menjünk el együtt lovagolni, de miért mennénk külön autóval, aztán nyugodtan aludhatsz nálam, mert van helyem, este megiszunk pár pohár bort, aztán reggel tőlem megyünk dolgozni”. Hogy utóbbi esetben estétől reggelig történik-e valami alváson kívül, az mindegy, a lényeg, hogy az esélyt megadtam.

Regisztráltam egy társkereső oldalra, és beszélgettem néhány pasival. Kettő nagyon megtetszett, persze egy-egy beszélgetés után nem tudok róluk szinte semmit. Az egyik 28, pesti és nagyon szórakoztató, és bár azt mondta, másnap is beszélünk, következő hétvégén pedig találkozhatnánk, tegnap nem írt. Nagyon jól éreztem magam vele a gép előtt, és igen, ha a következő beszélgetés is ilyen jól alakulna, akkor sutba vágnám az elveimet, és elmennék a találkára. Ahhoz persze az kell, hogy írjon.

A másik 24, egyetemista és egy kisebb, de sokkal közelebbi város lakója. Kihozta belőlem az állatot. Eleinte semmiségekről fecsegtünk, de mulattatott, aztán szóba került, hogy akár találkozhatnánk is, és elkövettem azt a hibát, hogy leírtam, “ajkamba harapva gondolkodok a lehetőségekről”. Itt elszabadult a pokol, villámgyorsan a szexre terelődött a szó, húztuk egymást egy kicsit, és pillanatok alatt a cybersexnél kötöttünk ki. Korábban is ismerkedtem már neten, az elmúlt két napban elég sok pasival “beszélgettem”, voltak, akik egyből belecsapva a lecsóba efféle dolgokra terelték a témát, de valahogy mind taszított. Tegnap este azonban… alapvetően ki vagyok éhezve, és annyira felizgatott, amiket írt, mint kevés más dolog – kivéve a Csábító jelenléte -, ráadásul ez társasjáték. Elővettem a kis játékszerem, és a mentális mellett fizikailag is izgattam magam, és élveztem, nagyon-nagyon élveztem.

Életem első ilyen élménye volt. Egy vadidegennel… Szégyellem? Nem. De zavarban vagyok. Ezek után találkozni a pasival… pedig komolyan gondolkodok rajta, viszont nem tudom, hogy fogom kezelni a helyzetet. Annyira… kínos. Utána beszélgettünk, mint a valóságos szex után tettük volna, és elmesélte az ehhez hasonló korábbi élményeit, az alapvető hozzáállását a dologhoz, és azt, ha találkoznánk, persze nem ott folytatnánk, ahol írásban abbahagytuk, ez a dolog nem jár semmilyen következménnyel. Csak azzal, hogy valószínűleg nem tudnék a szemébe nézni, még akkor sem, ha történetesen vonzónak találnám. Nem volt benne semmi fétis, semmi durva vagy kirívó dolog, csupa olyan dolgot írtam le, amit valóban szeretek, ami tényleg felizgat és jól esik. De akkor miért takarom ez az arcom írás közben? És tegnap este is, mikor vége lett? Igen, valahogy kínos.

Ha jól számolom, most épp négy férfi között vagyok pont középen. Egy nem érdeklődik, egyről nem tudok semmit, kettő pedig csupán ábránd a háló világában. Rossz az arány. De valaminek történnie KELL. A ranglista csúcsán valami őrült hűség miatt még mindig a Csábító áll, ha őt elbukom, akkor a Lovász a következő, mert kéznél van, már-már ismerős. Ha ő sem jön be, akkor maradnak a netes hapsik, őket nem állítom sorba. Mekkora ribanc vagyok! Vagy nem? A tudatos énem szerint ezek egyszerű biológiai-biokémiai reakciók, csak az érzelmeim lázadoznak egy kicsit hol egyik, hol másik irányba, attól függően, hogy állnak a hormonjaim az adott pillanatban. De a szex kell! Igazából egy állandó alkalmi partnerre lenne szükségem, akivel egymás rendelkezésére állunk, jól megvagyunk, de nincs érzelmi kötöttség – persze ha valami kialakul, az sem lenne baj, csak ne legyen egyoldalú.

Dupla szakítás – vagy mégsem?

Túl vagyok a második szakításon a Börtönőrrel. Az ígéretemhez híven elmentem vele sétálni és ebédelni, és megbeszéltük, hogy nem akarom folytatni – ő még akarná, de tiszteletben tartja a döntésem. Elmondta, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy megint újrakezdje és eltolja valakivel. Alig múlt 30, mégis ilyen gondolatai vannak… persze én is gyereket akarok, minél előbb, de nem érzem a kényszert, hogy egy rossz kapcsolatot tartsak fenn emiatt, de én még 25 sem vagyok. 

Aztán elmentem a gaz Csábítóhoz. Ismét, mint legutóbb is, elütöttem nála sok-sok órát, a munkahelyén. Szerintem kiakasztottam… Beszélgettünk kapcsolatokról, meg talán sok másról is, bár nekem szinte csak ez maradt meg; fellángolt a féltékenység, ahogy más nőkről beszélt. Kérdezte, hogy miért nincs senkim. Elmondtam, hogy szerelmes vagyok, de teljesen reménytelen a dolog. Erre az volt a válasza, hogy nekem aligha van reménytelen, és legalább meg kell próbálnom, mielőtt bánatűzőt keresek – mert azt is bevallottam, hogy ezen vacillálok.

Meg akartam mondani, hogy odáig vagyok érte, de valahogy nem jött a megfelelő pillanat, gyáva voltam. Aztán lement a nap, és tudtam, már órákkal korábban el kellett volna indulnom. A közelében a jól ismert béke érzése mellé ezúttal olyan szexuális vágy társult, amilyet még soha életemben nem éreztem, pedig hozzám sem ért. Teljesen felizgultam, végül fogtam a kutyát, bekötöttem az autóba, beültem, elindítottam a motort, aztán arra gondoltam, hogy valóban meg kell próbálnom, azzal nem veszíthetek semmit. Leállítottam, be sem zártam, csak visszamentem hozzá, a szemébe néztem, és ennyit kérdeztem:

– Ugye tudod, mit akarok mondani?
– Van egy sejtésem, de nem vagyok benne biztos.
– Akkor legyél. Kimondjam, vagy válaszolsz anélkül?
– Nézd, két probléma van. Az egyik, hogy a Börtönőr barátnője voltál, és ugyan nem látok bele a fejedbe, de szerintem ez még nem lezárt ügy, ha a részedről az is, az övéről talán nem. Úgyhogy ha nem lenne a távolság…
– Az a másik? A távolság?
– Igen.
– Ennyi?
– Igen, ennyi.
Kis hallgatás, miközben egymás szemébe nézünk. Még mindig olyan gyönyörű, tiszta nyári ég színű írisze van, nem az a halovány, szürkés, hanem igazán ragyogó.
– Mit vártál, hogy a nyakadba ugrok? – kérdezi.
– Ki is mondta, hogy meg kell próbálni?
– Beszélni fogok a Börtönőrrel.
– Komolyan? – azt hiszem, érezhetően megriadtam.
– Nem direktben, csak megkérdezem, hogy mi van veletek, ő mit gondol az egészről.

A beszélgetés további részletei homályba burkolóznak, lekötött az, hogy beszélni akar vele. Miért akar vele beszélni, ha nem akar semmit? Búcsúzóul megölelt, de én nem akartam – illetve dehogynem akartam, csak addigra annyira felizgultam, hogy féltem az érintésétől. Nem fordultam felé, ezért mögém lépett, és hátulról ölelt magához; még nekem is feltűnt, hogy milyen feszült és merev vagyok, fel akartam nézni rá, de ahogy az ajka a fülemhez ért, pánikba estem, mondtam, hogy ez most nagyon rossz ötlet. Legszívesebben ráugrottam volna, vagy inkább hagytam volna, hogy rám ugorjon, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, csak érjen hozzám, csókoljon, tegyen a magáévá.

Alig fél perccel később már az autóban ültem, és tövig nyomtam a gázt a sötétben. Mire beértem a városba, fájt a kielégítetlenség, korábban csak férfiaktól hallottam erről a jelenségről, életemben először tapasztaltam. És remélem, utoljára. Egy részlet mégis felmerült a beszélgetésből. Megkérdezte, hogyan vagy miért, hiszen alig ismerjük egymást, azt sem tudom, ki ő. Jogos. Pont akkor kérdezte ezt, mikor az agyam végleg leállt, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad megerőszakolnom. Nem tudom. Nem akarom megmagyarázni az egészet, nem érdekel. Csak az érdekel, hogy vonzódom hozzá, kívánom, akarom, és nem csak a testét.

Nem tudom, mi lesz, nem tudom, mire számítsak, mire készüljek. Szenvedek… de remélek.

Összefoglalás

Az elmúlt húsz napban lett volna miről írni, talán még a mikort is meg tudtam volna oldani, de a mibőlt nem, egyszerűen nincs energiám. A zsemleszínű kóbor kisfiú ugrott, de ne rohanjunk ennyire előre.

Egy idős munkatársam javasolta, hogy írjak egy listát a következő tíz év terveiről, én pedig megtettem, a papírt pedig ledobtam valahova a lakásban. Erre az évre olyan dolgokat írtam fel, mint például kiképzem életem első őrző-védő kutyáját, felelevenítem a régi barátságaimat, lefogyok, csinos leszek és jól fogom érezni magam – meg pár egyéb dolgot is, de egyelőre ez a fontos. Szóval néhány nappal, talán egy héttel a lista elkészülte után egy esti séta-futás alkalmával véletlenül összefutottam a mezőn az egyik lánnyal, akivel fel akartam eleveníteni azt a bizonyos barátságot, pedig úgy tudtam, az országrészből is elköltözött, azóta elég sűrűn találkozunk, a kapcsolatunk szinte ott folytatódott, ahol négy éve megszakadt.

Tőle kaptam rögtön másnap hírt egy kiskutyáról, akinek azonnali ideiglenes befogadó kell. Egy kölyök viadalkutya, fekete, fehér mellénnyel, tigriscsíkos lábakkal, tündéri kislány. A fajtája távolról sem tisztázott, pitbull szinte biztosan van benne, de nem tudni, milyen mértékben, az éheztetés miatt, amiben része volt, sem a kora, sem a végleges mérete nem mondható meg. A csajszi csütörtök este szólt, Kara – mert így neveztem el a kislányt – a péntek éjszakát már itt töltötte, a szobámban, és immár három hete együtt vagyunk. Sok bajom lesz vele, a természete erősen domináns, bár engem a jelek szerint az istenének tekint; anyámmal tölti az egész napot, de ha én megjelenek, akkor mindenki más megszűnik létezni. Az elmúlt hetekben szépen kikerekedett, egyre élénkebb és magabiztosabb, csak azt sajnálom, hogy valószínűleg nem nő elég nagyra, 15-25 kg közé tehető a felnőtt súlya, de az őzikelábai és a kicsi, formás feje miatt valószínűbbnek tartom a 15-öt. Ebben az esetben jövő nyáron kap egy nagy testvért, egy 8-12 hónap körüli, tehát majdnem kifejlett kant, akivel komolyan lehet venni az kiképzést.

Túl vagyunk az alapkőletételen, ahol természetesen csininek kellett lenni, én pedig mikor máskor vittem volna gumiszervizbe az autót? Csodásan mutathattam ott kisminkelve, a fekete, térd fölé érő fekete szoknyában, a világoskék blúzban, az elegáns fekete bőrkabátban, a fekete harisnyában és a fehér zokniban, fehér tornacipővel, mert ugyebár egy órát vezetni nem túl kényelmes egy 12 cm-es tűsarkúban. A szerelő másnap meg is keresett a neten, és megkérdezte, van-e kedvem találkozni vele. Felelőtlenül igent mondtam, mert pont aznap jutott eszembe, hogy szeretnék egy random valakivel randizni, mert jól esne. Baklövés volt a dolog, mert a pasi öreg, csúnya, fogatlan, nős, nálam alig pár évvel fiatalabb gyerekekkel, egyetlen mentségem, hogy nem emlékeztem rá – ez is arra utal, hogy már elsőre is nagyon megfogott, többször nem akarom látni.

A vicces rész az volt, hogy a randikérés estéjén úgy éreztem, be kell számolnom pár fejleményről a Csábítónak, pedig meg akartam várni, míg ő keres, mégis megírtam az üzenetet, és egy másodperccel azelőtt, hogy leütöttem a küldés billentyűt, ő írt, megkérdezte, mi újság. Ó, a Sors… Fél óra után elegem lett az írásból, és felhívtam telefonon, majd több mint fél órát beszéltünk hajnali fél egy magasságában, azt mondta, keressem én őt. A randi napján (tudta, hogy lesz, de azt nem, hogy mikor) épp elindultam, mikor megcsörrent a telefon, és Ő hívott. Mire előástam, elhallgatott, ezért visszahívtam. Ő ugyan nem hívott… Odaértem a találkára, kicsit később újra csörögtem, majd pár perccel később megint, de ahogy felvettem, nem szólt bele senki. Felhívtam, hogy tegye a készülékét máshová a farzsebéből. Este aztán megírtam neki a részleteket, de ő állította, hogy még kimenő hívása sem volt. Furcsa szellemhívások.

Azt is mondtam neki, hogy két hét múlva megyek a városba, amire az volt a válasza, hogy tájékoztassam a konkrét időpontról. De MIÉRT? Találkozni akar? Vagy a várostól távol akar magának programot csinálni? Ha az előbbi, akkor mit akar? Valami már-már romantikus találkát? Vagy azok után, hogy ismeri az érzéseimet, baráti beszélgetéssel akar kínozni? Esetleg személyesen közölni, hogy köztünk soha nem lehet semmi? És ha tényleg elkerülni akar? A biztos megöl, de túléled, a kétely éltet, de belehalsz. Az ilyen helyzetekre találták ki ezt a mondatot.

Úgy érzem, a szerelmeimet tökéletesen leírja a Nightwish The crow, the owl and the dove című száma. A holló volt a Kísértőm, a bagoly az, akit akkoriban Édesemnek hívtam, a galamb a Börtönőr, és félek, hogy a hattyú… “A swan of white, she came to me, the lake mirrored her beauty sweet, I kissed her neck, adored her grace, but needed nothing she could give.” – “Fehér hattyú jött hozzám, a tó tükrözte gyönyörű kedvességét, a nyakát csókoltam, a báját csodáltam, de semmire nem volt szükségem, amit adni tudott volna.” Akárhogy is, a refrén igaz: “Don’t give me love, don’t give me faith, wisdom nor pride give innocence instead” – “Ne adj szerelmet, ne adj hitet, sem bölcsesség, sem büszkeség nem ad ártatlanságot érte.”

A Börtönőr időnként visszacsábítani próbál, máskor elég csúnya dolgokat vág a fejemhez. Keményen dolgozik, hogy lefogyjon, és az a baja, hogy nagy az orra, mert bizonyára ezek miatt hagytam el. Bármit megtenne a kedvemért, hogy boldog legyek, de… nem vagyok már szerelmes belé, ellenben nem jó egyedül sem. Igen, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen egyszerű lenne újra összejönni vele. Utálom a hétvégéket. Amíg dolgozok, emberek között vagyok, nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznom, és a nyüzsgés után boldog vagyok, hogy üres lakásba érek haza, de ez a hosszú hétvége, hiába volt itt a nővérem, kikészített. A Börtönőr folyamatos hm… kapcsolattartása és a koplalás sem tesz jót, de a borult idő és az itthon ücsörgés végképp betesz.

Újra tele vagyok pattanásokkal. Az is eszembe jutott, hogy talán a szex hiánya is teszi. Annyira hiányzik a szeretkezés… Van valahol egy kis játékszerem ennek a kezelésére, de egyrészt az nem az igazi, mert “a szexben az ölelés a legjobb” (rossz hatással van rám anyám rádióhallgatása), másrészt eldugtam a szekrénybe, amit anya átrendezett… Kíváncsi vagyok, hogy reagált, mikor megtalálta, de nem merem megkérdezni, hova rakta…  Felszedhetnék egyet a csinos katonák közül is, vagy bárhol máshol egy helyes pasit, de az egyéjszakás kaland valahogy nem az én formám, már csak azért sem, mert nem szeretem, ha idegenek érnek hozzám – a barátokat is nehezen viselem. Persze ha a kielégítetlenségem tovább gyűrűzik, előbb vagy utóbb valakinek a karjában fogok kikötni… Ha két hét múlva a Csábító találkozni akar, nem tudom, hogy nem fogom rávetni magam, ha pedig nem, nem tudom, hogy nem a Börtönőrnél fogok vigasztalódni.

A fentiek ellenére összességében jól vagyok, látom az élet apró szépségeit, de néha hagyom, hogy a szüleim vagy a Börtönőr letörje a kedvem, ahogy ma is. Legalább Kara itt van, és hoz egy kis feltétlen szeretetet és hűséget a köreimbe. Némi érzelmi kiszámíthatóságot, mert ő nem titkol semmit és nem hazudik, nem él vissza a ragaszkodásommal, nem játszik velem.

Évfordulós újra-randi?

Facebookon láttam egy kutyust, aki egészen szimpatikus, három hónapos, zsemleszínű, rövid szőrű, fekete maszkos fiú. Lányt szeretnék, de mint már említettem, nem egy kutyát keresek, hanem A Kutyát, aki ha történetesen hímnek született, akkor úgy fogom szeretni. Még nem beszéltem a menhely vezetőjével, pedig kellene – holnapra halasztom, és reménykedek, hogy nem lesz késő, bár az új elvem szerint ha azt a kutyust nekem szánták, akkor pontosan ott és akkor találunk egymásra, ahol és amikor kell, meg fog várni.

Beszélgettem a Börtönőrrel, illetve szinte nap mint nap beszélgetünk, mióta szakítottunk, és találkozni akar, azon a napon, amikor az évfordulónk lenne. Az egyik felem azt mondja, ennyit megérdemel, a másik üvölt és a haját tépi, mert a viselkedésemmel éltetem benne a reményt, hogy lehet még köztünk valami. Őszintén szólva így két hét után jobban érzem magam nélküle, mint vele.

Pont ma néztem bele anyám kedvenc sorozatába (Jóban rosszban), és egy szituáció megfogott. A lány vőlegénye, és a pasi, akivel megcsalta, kedvelik egymást, mindenkinek bűntudata van, a lány valószínűleg csak ezért marad a pasijával, és persze a dolog előbb vagy utóbb ki fog bukni. Azért szakítottam a Börtönőrrel, mert ugyanez lett volna a helyzet, ha nem most a Csábítóval, akkor később mással.

Másrészt a Csábító helyzetét is átgondoltam, újra értékeltem. Kellemetlen helyzetbe hoztam, amiből, ha igazam van, kizárólag rosszul jöhet ki. Ha kedvelne is annyira, hogy kezdjen velem, elveszítené legalább egy, de valószínűleg több barátját. Ha kedvel, de nem történik köztünk semmi, szép lassan elfelejtjük egymást, akkor bánhatja, és ha csak tizedannyira is önmarcangoló, mint én, akkor is ezerszer végig fogja gondolni, hogy mit veszíthetett azzal, hogy meg sem próbálta. Ez persze mind abból indul ki, hogy vonzódik hozzám. Mi van, ha nem? Ha örül annak, hogy végre lekoptam róla? Annyira szeretném tudni… de ő túl kedves, hogy erre őszintén válaszoljon. Hiszen én sem vagyok képes megmondani a Börtönőrnek, hogy szálljon le rólam, elég volt, vége! Meg kell mondanom, ez így gonoszság, önzőség. De ha egyszer szeretem, és nem akarok fájdalmat okozni neki! Reménytelen… Szeretném, ha találna egy másik lányt, aki elcsavarja a fejét, és elfelejtene engem. Én is szeretnék találni egy másik férfit, aki elfeledteti velem mindkettőt! Ide azzal a kutyával!

Nem voltam gombászni, sőt, egész vasárnap meg sem mozdultam, mármint az ablakpucoláson, fahordáson és takarításon kívül, ma viszont voltam futni, és bár tele a puttonyom az állandó széllel, ami bántja a fülem, egészen jól bírtam, ahogy az itthoni súlyzós edzést is. A combom már csak egészen kicsit fáj, és az egész mai mozgás jólesett, élveztem. Most már csak tudatosan függővé kell válnom, ezért meg is próbálok mindent megtenni.

Fenébe a pasikkal, vegyél kutyát!

Elképesztő, hogy mennyire szeretem a nővérem. Néha olyan érzésem van, hogy ő egy angyal, mert bármennyi gonddal is küzd, mindig van hozzám néhány megértő, kedves szava – és hajlandó kimondani, ha szerinte rossz irányba tartok. Ma családi összeröffenés volt a bátyánk születésnapja alkalmából, ezt kihasználva elmondtam neki minden bánatom, és bár ő csak az én verziómat ismeri, azt viszont a legteljesebb mértékig, ugyanazon a véleményen van a Börtönőrrel és a Csábítóval kapcsolatban is, mint én; mindkettőt kis ellenszenvvel figyeli, mivel őt nem homályosítják el az érzelmek – pontosabban másfajta érzelmek homályosítják el.

Hogy miért nem kedveli a Csábítót még látatlanban sem? Mert szerinte nem tud dönteni, vajon ki és mi fontos neki, azok alapján, amit mondtam róla, ő önzőnek, nagyra nőtt gyereknek tartja. Régen ugyanezt mondta a Börtönőrről is, és lám, igaza lett. Az az igazság, hogy nem tudom, mi járhat a Csábító fejében vagy szívében; sok szempontból ellentétes jelzéseket ad, én viszont nem kommunikálok füstjelekkel, ha valami van benne, mondja ki. Mindig kedves, néha érdeklődő, máskor távolságtartó, soha nem egyértelmű. Tegnap már határozottan azt éreztem, nem érdeklem többé, és kissé kiakadtam.

Sérti a büszkeségem és a hiúságom. Igenis találok mást, ha akarok, nem is nehezen, ugyanolyan jó pasikat, mint ő, akár jobbakat is, még akkor is, ha szerinte kövér vagyok. Ugyanis szép vagyok – oké, elhíztam, van rajtam legalább 15-20 kiló plusz, de ettől függetlenül egy egészen kicsit szebbnek tartom magam az átlagnál. Furcsa dolog ez, mert az ismerőseimnél nem tartom magam szebbnek, sőt, de rengeteg idegennél igen. Emellett még fiatal is vagyok, és tegnap bebizonyosodott, hogy egy harmincas évei elején járó katonának nem okoz gondot, hogy péntek délután ötkor feltartson három autóra való, hazafelé tartó embert a sorompónál azért, hogy beszélgessen velem; ráadásul egy jóképű, magas, kisportolt, humoros férfi, akinek egyetlen hiányossága, hogy nem a Csábító. De ha legközelebb összefutok vele, és esetleg randira hív, egészen biztosan igent mondok.

Tehát megbántottságomban írtam neki egy kedvesnek csak jóindulattal nevezhető üzenetet, amiben elmondtam, hogy azért volt bunkó, mert kedves volt; ha nem mozgatom meg, igazán leállíthatott volna már hónapokkal ezelőtt, mikor észrevette, hogy vonzódom hozzá, vagy aznap, amikor szakítottam, de legalább amikor utoljára telefonon beszéltünk. Erre “mosolygós” választ küldött, és azt, hogy néhol igazán költőien fogalmaztam.

Jó, talán valóban túllőttem a célon néhol a leírással, de nem érdekel, hogy mi a véleménye az írói stílusomról. Itt jegyezném meg, hogy a naplóm a legkisebb mértékig sem tükrözi ezt, talán csak a legelső bejegyzés, amit pedig neki küldtem, a valóságos érzeteim kifejtése, nem költői kép. “…a szomszéd üvöltésére ébredtem, és a kellemetlen, nyomasztó érzés végigkúszott a gerincemen, megállapodva a mellkasomon: szegény öreg rosszul van. Aztán a gondolat, ami nem hagy visszaaludni, és a súly átalakul tompa fájdalommá.” Nem tudom, hogy nem értette, amit írtam, vagy nem akart rá reagálni. Először azt hittem, túl burkoltan fogalmaztam, aztán újraolvastam, és rájöttem, hogy a “sokszor volt lehetőséged, hogy elküldj a fenébe”-kezdetű mondatot nem lehet félreérteni. Akkor miért nem mond rá semmit? Azt, hogy így van, vagy hogy tévedek, vagy bármit!

Ezúttal szilárdabban határoztam el magam, mint elsőre: nem keresem többet. Inkább jövő héten veszek egy kutyát. Ettől függetlenül lefogyok, sportos és csinos leszek, és ha ezen túl vagyok, legkésőbb az utolsó vizsgám időpontjáig (az még három hónap, addig látványos változást fogok eszközölni), mikor vissza kell mennem abba a városba, meg fogom látogatni, ha megmutatom neki, mit veszített, talán, ha lesz rá alkalom, meg is csókolom (csak azért is!), aztán, ha úgy alakul, orrba vágom. Tudom, hogy gyerekes lépés, nem is azért, mert őt hibáztatom, hanem azért, mert nem játszott nyílt lapokkal, holott azt állította, igen; tudom, nem tőlem fogja megtanulni, mégis meg kell próbálnom megértetni vele, hogy a kedvesség és megértés nem minden, időnként fájdalmat kell okozni a másiknak ahhoz, hogy a boldogsághoz segítsük.

Még mindig iszonyú izomlázam van, azt hiszem, gyulladásban vannak az izmaim, úgyhogy óvatosan kell rádolgoznom, holnap csak gyalogolni fogok, de megpróbálok kétszer is elmenni, reggel és este is. Legszívesebben felmennék a hegyre, de egyedül nincs kedvem, majd ha lesz legalább egy négylábú társam. Elmegyek gombászni! Ez az! Reggel útnak indulok, keresek kucsmagombát, és ha azt esetleg nem találok, akkor szedek kakasvirágot! Most, hogy megterveztem, máris jobban érzem magam!

“Sz…”?

Épp azt számolgattam, hogy pont egy hónappal az “új kezdet” után szakítottam. Érdekes… Még mindig nem akarok beszélni róla, de a Csábító legalább ad gondolkodni valót.

Felhívtam, és megkérdeztem Tőle, hogy ha csókot kérek, nem ölelést, megkapom-e, mire közölte, hogy tudta, hogy ezt fogom kérdezni, és a válasza határozott, egyértelmű nem, majd hosszú előadást tartott a barát nőjére való rámászásról, ugyanis szerinte attól függetlenül, hogy szakítottunk, ez még nem lefutott ügy. Én viszont őszinte leszek: ott, a karjaiban meg voltam, utólag még inkább meg vagyok győződve arról, hogy ha kértem volna, vagy ha egyszerűen megteszem, nem utasít el. Ezt már régóta tudom róla: igyekszik helyesen cselekedni és helyesen gondolkodni is, még akkor is, ha ezzel árt önmagának. Morális szempontból teljesen igaza van.

Nem tervezem annyiban hagyni. A Kísértő óta, aki óta eltelt már hat év és egy fél élet, ő az első, aki nem akar engem eléggé ahhoz, hogy legyűrje az aggályait. KELL nekem, akarom. A racionális énem óva int tőle, meg az egész felhajtástól, de ő most egyelőre menekülési útvonal a keserű gondolatok, a fájdalmas magány elől, talán önmagamtól is. Tegnap elküldtem neki egy gyerekkori képet, meg elmeséltem, hogy túl vagyok az első edzésen, és kipurcantam. Neki nem mondtam, de ez úgy nézett ki, hogy reggel felkeltem, elmentem dolgozni, hazajöttem, átöltöztem, elmentem edzeni, és mire végeztem, este 9 volt, vagyis semmi mást nem csináltam egész nap. Most is kelnem kellene, fél órán belül az autóban kell ülnöm. Szóval válaszolt, valamikor éjjel, amikor én már aludtam: “gratula, kitartás éljen Sz….,”

Mi az a “Sz…”? Mármint most nincs olyan szó sz-szel, ami ideillik, én pedig nem merek arra gondolni, hogy esetleg e-vel folytatódik. Mindazonáltal ha véletlenül mégis az, akkor elég gyerekes ez a… dolog. Ha valamit ki akar mondani, le akar írni, tegye meg. Én megmondtam neki kerek perec, sőt, le is írtam, bár nem ilyen összefüggésben – akkor csak barátként gondoltam Rá. Most komolyan, mi van? Akar valamit? Nem akar? Reméljek? Van értelme? Miért érzem úgy, hogy meg kell kapnom azt az egy csókot, bármi áron?