A fekete ló meséi

Szomorkásan

Vizsga letudva. Hurrá! Nem tanultam rá, de megvan. Hurrá! Kifogytam a bőrszoknyából, pedig szerettem, mert szexi volt, most viszont már túl bő. Hurrá! Lezártam a kapcsolatot a Csábítóval. Hurrá… Ma randiztam. Hurrá!

A találkozás a Csábítóval érdekes volt. Néhány órát eltöltöttünk egy tóparton (nem ott, ahol a Börtönőrrel összejöttem és szakítottam és újra találkoztam), beszélgettünk, elvileg jól éreztük magunkat mindketten. Aztán visszamentünk a városba, aztán puszi-puszi-szia. Azt hittem, eldobom az agyam. Nem beszéltünk semmi fontosról, semmiről, ami kettőnket érintene, nem ért hozzám, nem utalt semmire. Vagyis igazam volt, az első perctől kezdve. Másnap telefonon jól fel is bosszantottuk egymást, mire írtam egy SMS-t, melynek a lényege, hogy ne keressen többet. Erre másnap felhívott, és előadta, hogy nekem most flörtölésre és pasizásra van szükségem, meg arra, hogy kiéljem magam, különben nem tudnék hűséges maradni. Hiszen hozzá is hűséges voltam az elmúlt hónapokban, pedig szinte semmi reményt nem adott! Soha, senkit nem csaltam meg! Szerinte gyerekes vagyok.

Szerintem pedig ő a gyerekes. Megkérdeztem, miért nem tudta ezt 3 hónappal ezelőtt megmondani. Azt mondta, azért, mert egyszerűen nem volt válasz a kérdésre eddig. Mert ha úgy érezné, hogy én vagyok élete szerelme, akkor nem érdekelné semmi, de nem teszi kockára a barátait egy kalandért. Ezek szerint 3 hónapig azon agyalt, hogy talán én vagyok élete szerelme? Vagy mégis, mire véljem ezt? Á, jobb nem agyalni rajta. A lényeg, hogy örökre elváltak útjaink, és nem kaptam meg a csókom.

Tény, hogy kicsit savanyú a szőlő, de menet közben, már a randi elején megállapítottam, hogy nem elég magas – ha igazi magassarkút húzok, lenézhetem. Tele van anyajegyekkel, ami nekem nem tetszik. Plusz már előtte biztos voltam abban, hogy nem jól fog elsülni. Igen, kedves Olvasóm, nevess ki, mondd, hogy a sérül büszkeségem mondatja ezt velem, de valóban úgy érzem, éreztem már eddig is, hogy ő a hattyú a Nightwish dalából: “adored her grace, but needed nothing she could give”.

Az egyik srác az építkezésen feljött az irodámba, beszélgettünk – egyébként is szoktunk. Aztán valahogy úgy esett a dolog, hogy elég sokszor lebzseltünk egy helyen, viccelődtünk, aztán megkérdezte, hogy iszunk-e egy kávét. Én rávágtam, hogy igen. Korábban már hívott párszor motorozni, de nemet mondtam. Még kétszer jött hozzám megkérdezni, valahogy meglepettnek tűnt, hogy tényleg megyek-e. Vajon miért csodálkozott ennyire? Jó lett volna, kimondottan szórakoztató, ha én nem vagyok ilyen borongós hangulatban, és ha nem csörög állandóan a telefonja. Rövidesen le is kellett lépnie, de megkérdezte, hogy megismételjük-e. Naná. Ha kikapcsolja a készüléket. Valamiért az az érzésem, hogy nem hív el ismét. Egyébként helyes fiú, de valahogy ő sem vonz eléggé.

Ahogy az az autószerelő sem, aki négy évvel fiatalabb nálam, és már napok óta beszélgetünk a neten keresztül. Még nem találkoztunk – illetve ő látott engem, én nem vettem észre őt. Szeretnék végre egy olyan pasival találkozni, akivel el akarok menni a másodikra. Akit meg akarok csókolni. Itt fekszem az ágyamban, és majd’ megőrülök a vágytól. Miért esik ilyen nehezemre találni valakit, aki kielégíti az elsősorban szexuális vágyaimat? Pedig jelentkező van bőven…

Az a munkatárs, akivel az a bizonyos ittas eset volt, azóta sem keresett, akkor váltottunk pár szót, amikor ismerősnek jelöltem a bizonyos közösségi oldalon. Emlékeztettem a beszélgetésre, miszerint még összejövünk… Azóta sem keresett, semmilyen módon, bár csak két nap telt el. Ha a reményhal megdöglik, a helyére kerül a szarok rája. Ha már jobbat nem tudok. Mint minden mással. Kicsit “bedepiztem”, annyira, hogy még pár könnycseppet is hullattam. Okvetlenül találnom kell valakit, aki megszeretget… szükségem van az ölelésre, egy másik ember teste melegére, érintésére…

Vérvörös körmök

Ismét rengeteg idő telt el az utolsó bejegyzés óta, de ezúttal nem is történt túl sok dolog. Ma vettem vérvörös körömlakkot, egy forrónadrágot és két rövid szoknyát – most ezeket szeretem: a színeket, az igazán nőies és kihívó külsőt. Szegény kis tökmaggal egyre ritkábban jutok el a kutyaiskolába, például holnap sem fogok. Szégyellem is magam miatta, de most már tényleg tanulnom kell: pénteken vizsgázok, ma szombat van, és még neki sem álltam, de közben ott a munka is. Na meg a pasik.

Kiderült, hogy igen, kizárólag én szeretem az őszinteséget. A Lovász hihetetlenül nagy kamumester, vagy kicsit pontosabban fogalmazva állandóan a levegőbe beszél, amit ki nem állhatok. A másik munkatársat szintén megette a fene, vele is valahogy kihűlt a dolog, a kis Herceg pedig felmondott, így most szinte magányosnak érzem magam, bár az egyetlen kolleginával talán kezdünk kicsit összebarátkozni, illetve az egyik mérnök is szórakoztatónak tűnik, legalábbis szót értünk.

Tehát akkor az érdekes dolgok: a társkeresőn kaptam egy pasitól egy hosszú levelet, ami teljesen jól volt megfogalmazva, formailag is korrekt volt, ami meglepett, ezért válaszoltam rá. A következő levélváltásnál elkérte a számom, ekkor felhívott, és hajnalig, úgy 4 órán keresztül beszélgettünk. Kellemes volt a hangja, mulatságos volt, aztán felvetette, hogy másnap találkozhatnánk, de a másnap nekem nem volt jó, így egy nappal később, vasárnap. Belementem. HATALMAS csalódás volt személyesen látni, a stílusa viszont tetszett. Hosszú, hozzávetőleg 5 órás első randink volt, amin nem történt semmi. Meg akart csókolni, én pedig nem engedtem, inkább hazaküldtem az ország túlsó felébe.

Aztán beszéltem neten keresztül a Csábítóval. Elkezdtük húzni egymás agyát… bejelentette, hogy már nem csajozik, majd közölte, hogy a közös, 10 napos nyaralás előtt ki kell próbálnia velem pár napot, hogy el tud-e egyáltalán viselni. Na ezen a kedves gondolaton és szóhasználaton pattogtam napokig, másnap fel akartam hívni, hogy elküldjem a fenébe, ehelyett megbeszéltük, hogy eljön hozzám hosszú hétvégére. Másodszor is rákészültem, újra felhívtam, erre időpontot egyeztettünk. Ekkor feladtam. Két nappal később nem mentem haza munkából, helyette a kis Herceg távozására koccintottunk, és náluk aludtam. És persze ismét beszéltem a Csábítóval, erősen becsípve.

– Egyáltalán nem értelek. Egyszer ilyennek tűnik a viselkedésed, máskor olyannak.
– Szerintem meg teljesen egyértelmű vagyok.
– Jó, akkor mondd meg, hogy mi van! – hallgatás a vonal túlsó felén, talán csak megpróbálta összerakni a gondolatait, de nem hagytam neki időt. – Tudod mit? Fordítsuk meg a dolgot. Nem viselnél el engem, mert én nem tudok rád barátként nézni, te pedig nem tudsz rám nőként, úgyhogy hagyjuk az egészet, mert semmi értelme.
– Egy nőre csak kétféleképpen lehet nézni: nőként vagy barátként. Én rád soha nem barátként néztem, mindig nőként.
– Jól titkoltad – itt még beszéltünk valamiről, de nem emlékszem a témára sem.
– Tehát akkor csütörtökön jössz, és pénteken vizsgázol?
– Igen.
– Én pénteken dolgozom, de csütörtökön egész nap szabin vagyok, és ha van kedved, találkozhatnánk. Elmehetnénk sétálni a tóhoz. De ne válaszolj most, aludj rá egyet, gondold át!
– Korábban megmondtam, amit megmondtam, szerinted még mit kell átgondolni ezen? Mondj egy időpontot, és majd odaérek. Csak ne a tóhoz. Akárhova, csak oda ne.

A zárás után visszamentem a nappaliba, ahol a kis csapat ült és iszogatott, a fiúk egyik sztorit mesélték a másik után, jelentős részük a szexről szólt, a másik csajszival pedig nevettünk rajtuk. Aztán az egyik fiú bejelentette, hogy hazamegy, mert másnap kemény napja lesz, és valóban elment, úgyhogy négyen maradtunk a kis Herceggel, a Kolleginával, meg… hú, neki még nevet kell találnom. Mondtuk a srácnak, hogy aludjon ott, mert van hely, de ő inkább haza akart menni, azonban éjfél felé még mindig nem tudtuk kidobni, végül őt a szobában hagyva mindannyian lefeküdünk, én a földszinten az üres szobában a heverőn. Hallottam, mikor leballagott a lépcsőn, addigra én már a takaró alatt voltam egy szál tangában meg pántos trikóban. Azt hittem, elmegy, ehelyett nyílt az ajtóm.

Bejött, leült az ágy szélére, és beszélgettünk, majdnem egy órán keresztül. Aztán elkezdte simogatni a vállam, és én hagytam. Azt is hagytam, hogy az arcomat és a hajamat simogassa. Hogy arcon pusziljon. Hogy a vállamat csókolgassa. Azt suttogta, hogy mikor először találkoztunk pár napja, még nem gondolta volna, hogy valaha az ágyam szélén fog ülni. Hogy sugárzik belőlem a romantika (ez se mondták még; erotikát és szexet már emlegettek, de romantikát még soha). Hogy mennyire jólesik neki hozzám érni. Nem mondtam, pedig kellett volna, hogy nekem is jólesett. Hogy felizgatott. Hogy azért küldtem el, mert valaki máshoz akartam hűséges lenni, valakihez, aki nem ér annyit. Hogy sajnálom, és szenvedek attól a döntésemtől, hogy nem megyek bele, pedig vágyom rá. Az érintésére. A közelségére. A testére.

Végül hajnali egy magasságában belátta, hogy semmi nem lesz ebből, és hazament. Azóta sem láttam, nem jött dolgozni. Majd talán hétfőn. Remélem, mert el akarom mondani neki. És talán, ha a héten, amikor ismét ott alszok, ha megint hasonló helyzetbe kerülünk, nem küldöm el. Bár szerintem jövő héten pont meg fog jönni. Akkor sikítógörcsöt kapok, az is biztos, mert jövő héten valakivel le akarok feküdni, hogy a netes kamupasival, a munkatárssal vagy a Csábítóval, azt nem tudom, de meg akarom tenni.