A fekete ló meséi

21. nap

Gondterhesen

Éjjel ismét különös álmom volt, bár messze nem annyira, mint a tegnapi: ezúttal gyermekem volt, egy apró újszülött, azonban életemben először nem akartam a babát, csak nyűgnek éreztem, nem-kívánt kötelességnek. A megszülető csecsemő az álomfejtő könyvek szerint az új ötletek szinonimái, de én ebben nem vagyok biztos, inkább a felelősséggel tudom azonosítani.

A munkahelyemen mulatságos esetet éltem át. Bejött az irodába egy fiatal srác, hogy megmondja, egy munkatársát csütörtökről péntekre kell átjelenteni a biztonságiaknál; megkérdeztem az illető nevét, hogy megtaláljam a nyilvántartásban.
– Valamilyen Imre.
– Hm. És melyik cégnek dolgozik?
– Amelyiknek én is – hangzott az evidens válasz.
– Az melyik? – legalább nyolc-tíz vállalkozás tevékenykedik a területen, a bejutás pedig igencsak problémás a biztonsági előírások miatt.
– Fú, hát az hiszem L-betűvel kezdődik…
Amikor ilyet hallasz, mint kedves, segítőkész, komoly irodistának, szigorúan tilos az illető képébe röhögnöd, de elárulom, nem egyszerű. Megtaláltam a keresett személyt, az is rendben van, hogy esetleg valaki nem tudja a munkatársai nevét (hetek fognak még eltelni, mire mindenkiét biztosan megjegyzem), de hogy azt sem tudja, melyik cégnek dolgozik…

Holnap jön a Börtönőr, Húsvétkor, tehát jövő hét végén pedig én fogok elmenni hozzá. Elhatároztam, hogy akkor szakítok vele. Rettegek. Ha az Ő szerelme éppúgy elmúlt volna, mint az enyém, könnyű lenne, csakhogy – látszólag – nagyon szeret engem, rajong értem, én pedig nem akarom megbántani, nem akarok fájdalmat okozni neki. Nem könnyű.

Ezzel együtt pedig mi a következő gondolatom? Hogy előtte vagy utána keressem meg a Csábítót? Ha előtte, akkor több erőm lenne végigcsinálni, ha utána, akkor tiszta lelkiismerettel kérhetném meg, hogy törje le minden lelkesedésem, és csókoljon meg. Csak egyetlen csók, ha nem akarja, nem kell, hogy bármit is jelentsen.

Nem is tudom, mit várok ettől. Ha megtagadja, akkor végérvényesen, megcáfolhatatlanul kiderül az igazság, ha nem, lehet, hogy nem olyan lesz, amilyennek képzeltem, akkor pedig kiábrándulok, és lezárhatok minden kapcsolatot az országnak abban a csücskében. Ha olyan lesz, mint szeretném, akkor elvesztem, de legalább már tudom, miért. Nem fogom úgy elengedni, hogy meg sem próbáltam.

“Az erdő némán várta őt; az eget mintha szépiával rajzolták volna, a pára pasztellszínűvé fakított mindent, egyetlen levél sem rezdült. A csend hátborzongató volt. A lány elszokott ettől a hallatástól, nyomasztotta, bár próbálta a teljes figyelmét a lemenő nap arany-narancs színére összpontosítani. A Farkas és a csordára való egyszarvú eltűnt, még rágcsálók és rovarok sem neszeztek az avarban, pedig nem közeledett vihar. A lány tudta, hogy új falkát kell keresnie, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet, csupán néhány napot engedélyezett magának, hogy a magány biztonságos leplébe burkolózzon.”

20. nap

Hajótörött kalóz

A hajó deszkái között itt-ott szivárgott a víz, a korlát több méteren hiányzott, a két árbocból csupán csonkok meredtek az ég felé, a vitorlák eltűntek az éjjeli vihar korbácsolta habokban, a kötelek megmaradt darabjait lustán ringatták a hullámok. A fejünk felett rikácsoló madarak jelentették az egyetlen örömet és reményt számomra; csipkeszegélyű, egykor törtfehér ruhám hidegen és nedvesen tapadt a testemre, a fűző szorított, nem tudtam tőle mély levegőt venni, ami talán enyhítette volna a hányingerem és az elkeseredettség okozta rosszullétem. A nap magasan járt, én azonban még mindig nem voltam képes megmozdulni, a fedélzeten egy ládára borultam, tehetetlenül, a legénység is kimerülten hevert körülöttem. A kapitány elveszett. Az első tiszt megsérült. A kormányos kitett magáért az éjjel, de ő is az ereje végére ért.

Az ítéletidő úgy adta át a helyét a napsütésnek, mintha soha nem is létezett volna, csak a hajó állapota bizonyította, nem rémálmom volt. A sziget, mint a mennyország maga terült el tőlünk délkeletre. Munkára kellett bírnom a fáradt embereket, ki kellett kötnünk, menteni a menthetőt; nem igazán értettem hozzá, de még én is tudtam, hogy ezzel a bárkával már nem hagyjuk el ezt az apró szárazulatot. Inkább az akarat mozgatott, mint az erő, mikor felemelkedtem, és szólásra nyitottam a szám, eleinte alig jött ki hang a számon, de aztán határozottan kiadtam a parancsokat – én lepődtem meg a legjobban, hogy senki nem ellenkezett, azonnal, némán engedelmeskedtek. Rövidesen az aranyszín homokot tapodtuk, ivóvíz után kutatva.

A fedélzetmester középkorú férfi volt, vezetőnek való – sokkal rátermettebb, mint az első tiszt, akinek bal kezét csuklóból le kellett vágnunk -, őt választottam parancsnoknak. Értelmes, találékony, határozott, erőskezű, durva; nem született úriember, mint a kapitány volt, de megbízható, képes összetartani a legénységet, és ez mindennél fontosabb. Néhány óra alatt tábort vertünk a parton, egy patak mellett.

Az árnyas erdőben gyalogoltam, körül akartam nézni, a kis erecskét követtem, mikor sötét bőrű férfit vettem észre a sziklák között. Nem ijedtem meg tőle, magasan tartott fejjel, büszke tartással vártam, hogy odajöjjön hozzám, úgy gondoltam, ha látja rajtam a fensőbbséget, ehhez mérten fog viselkedni, azonban csalódnom kellett. Fűszoknyája, egyszerű ékszerei, mozdulatai primitív népre vallottak, megragadott a derekamnál fogva, és a kövek felé penderített. Mikor megszólalt, tökéletesen beszélte a nyelvem, ekkor kezdtem rettegni.

– Az enyém leszel – mondta, miközben végigsimított a csípőmön. – Ne félj, nem lesz rossz.

Azzal arccal a sziklának lökött, felrántotta a szoknyámat, és fenekemet kezdte markolászni, de nem okozott fájdalmat, finoman bánt velem, ahogy magáévá tett, én pedig szégyelltem magam, de élveztem. Alighogy befejezte, egy fiatal nő jelent meg mögötte, és a falujukba invitált, a legénységgel együtt.

Hamar rájöttünk, hogy a szigetről nincs menekvés, bár újdonsült parancsnokom és a kormányos terveztek egy szerkezetet, aminek segítségével talán kijuthatunk a széljárás és az áramlatok alkotta csapdából, de ennél nagyobb felfedezést tettünk: egy elsüllyedt kalózhajó maradványaira bukkantunk. Magam vetkőztem neki elsőként, hogy a víz alá merülve benézhessek a roncsba, s nem is csalódtam, ládákra bukkantam, melyek egy része aranyat, néhány kisebb dobozka ékszereket rejtett. A kincsek lenyűgöztek, az aranypénzek varázslatosan csillogtak a tengerben, a gyémánttal és zafírral kirakott diadém is elbűvölő volt, tudtam, hogy egy bálban igazán illene hozzám és a ruhámhoz, mégis sokkal jobban lebilincseltek a különféle korallok, melyek benőtték a hajót. Sokszor kellett merülnünk, mire mindent felhoztunk.

A parancsnok sürget, egy tőlünk északkeletre terjengő, éjjel-nappal jelen levő ködfelhő felé akarja venni az irányt, mert ott hatalmasabb kincset sejt. Nem tudom, igaza van-e, hajlok rá, hogy vele tartsak, de sajnálom elhagyni a napsütötte szigetet, az itt lakó különös természeti népet és zátony színpompás élővilágát. Vajon találhatunk ezeknél nagyobb kincset bárhol?

Hát ezt álmodtam tegnap éjjel. Különös, szórakoztató, érdekes volt, magam is kalóz voltam, a halott kapitány felesége – vagy csupán ágyasa? -, de nem a szerelme. Az arany, a drágakövek, az apró élőlények, és a helybeliek… lebilincselő élmény volt. A vagyon nem számított, könnyű szívvel lemondtam volna róla, jobban érdekelt a zátony és a békés falu, az újszerű élmények…

15. nap

Ólomsúly

Túl vagyok az első munkanapomon. Totálisan leszívta minden energiámat a kora reggeli kelés, aztán egy óra vezetés, a bejutási hercehurca (mert lezárt területen van – ha akarnám, sem lenne szabad elmondanom, hol és mi zajlik), nyolc óra semmittevés és beszélgetés, majd ismét közel egy óra vezetés. Ha belerázódok, könnyebb lesz, de most még nagyon soknak tűnik, alig tudom nyitva tartani a szemem.

Érdekes nap volt, annyi bizonyos. Nők alig dolgoznak ott, ellenben rengeteg a férfi, és már ma mondták: ne lepődjek meg, ha egyesek nem tudnak normálisan hozzám állni. Az iskola kivételével az időm legnagyobb részét pasikkal töltöm, külföldön is sokáig egyetlen lány voltam a műszakban, úgyhogy nem hiszem, hogy komolyabb meglepetés érhetne – de a meglepetés azért az, mert új. A munka… ilyet még soha de soha életemben nem csináltam, és szerintem nem is tanítják sehol, ebbe csak beleszokni lehet. Remélem, nekem gyorsan fog menni. Nagyjából mindenes vagyok, a feladataim a kávéfőzésnél kezdődnek, a számlák kiállításán és a nyilvántartások vezetésén keresztül a levelezések bonyolításáig és tolmácsolásig tartanak, de figyelnem kell a helységek rendjére és az irodaszer raktárra is. Ha jól sejtem, annyira jól mégsem fizetik meg.

Annyira fáradt vagyok, hogy a gondolkodás is nehezemre esik. Mesélnék még a melóról és a munkatársakról, de most nincs kedvem. A hétvégét a Börtönőrrel töltöttem. Gyerekes. Megvett egy autót, sokkal többért, mint amennyit megengedhetünk magunknak, az anyja egészítette ki, természetesen. Feladtam. Teljesen. Reménytelen. Ha valaha bármit is akarok az élettől, el kell hagynom őt. De akkor miért esik ennyire nehezemre? Ennyire félek a magánytól? Azt hiszem, ez lesz az új mantrám: nem félek az egyedülléttől.

Hetek óta nem láttam a Csábítót. Mikor megkaptam az állást, leírtam neki, Ő pedig ezzel kezdte a válaszát: “sokat gondoltam rád”. Tudom, illetve sejtem, hogy nem úgy értette, ráadásul ha annyit gondolt rám, miért nem írt? Mégis másnap, konkrétan péntek éjjel vele álmodtam, azt álmodtam, megírta, hogy szeret, én pedig hihetetlenül boldog voltam, ami kitartott szinte egész délelőtt, valósággal repkedtem a szerelem emlékétől. Vajon tényleg ennyire boldoggá tenne? Valószínűleg igen. Rá akarok gondolni, az iránta táplált érzelmeimre, amik a távolság miatt egyre gyengébbek, hogy ne akarjak ismét a Börtönőrhöz kötődni. Inkább egy keserédes, plátói érzés, mint a kötöttség, bosszúság és reménytelenség. Látni akarom Őt, hallani a hangját, érezni a közelségét. Jövő hét végén talán meg kellene látogatnom… Hívtam Őt, és a többi fiút is Húsvétra, egy-két éjszakára, de még nem válaszoltak. Vissza fogják utasítani, de azért még reménykedek.

“A hívás olyan mélyről jött, olyan ellenállhatatlan volt, hogy a lány nem volt képes nemet mondani. Hallotta, ahogy szólítják, minden érzékszervével érezte a vonzást, ami majd’ kiszakította a testéből, melynek most semmi hasznát nem vette, mintha kolonc lenne csupán, egy ketrec valami hatalmasabb számára, azonban nem tudta, hogyan szabadulhatna meg tőle.
Felkelt, óvatosan, nehogy felébressze az alvó farkast, és kilopakodott a házból. Ahogy az erdő felé lépdelt, déjá vuje támadt, mintha nem először történne meg ez – aztán megpillantotta a fogyó hold felhők közül előbukkanó fényében Őt. Ő várta. Ő hívta. Ismét rátört az érzés, mintha a teste egy apró kalitka lenne; szabadulni akart, kitörni belőle, száguldani, érezni a szelet, a föld illatát.”

8. nap

Fagyos káosz

A mai nap kész káosz volt, de kezdem az elején.

Édesanyámmal álmodtam, aki elrángatott egy kirakodóvásárra, ami emlékeztetett a busójárásra, és még bort is itatott velem, pedig vezetnem kellett volna, így nem tudtam odaérni a kora reggeli állásinterjúra, telefonálni pedig nem tudtam, bár az nem tiszta, hogy miért. Pedig anya tudta, hogy ez fontos nekem! Hajnali négykor ébredtem, aztán alig mertem visszaaludni, nehogy elkéssek a tegnap este megbeszélt időpontról. Azt hiszem, nem kell sem pszichológus, sem boszorkány ahhoz, hogy megfejtse az álmomat.

Tegnap este, még éppen emberi időben kaptam egy telefonhívást, miszerint egy úriember találkozni óhajt velem egy pályázat miatt. Naná, minden további nélkül! Az ám, csakhogy délután apámat két kórházba is el kellett vinnem időpontra, úgyhogy igencsak behatároltak a lehetőségeim, a találka pedig igencsak messze volt, így sikerült kialkudni egy reggel nyolc órás időpontot. Nem vagyok épp későn kelő, de hát egy interjún az ember lányának mégiscsak ki kell nézni valahogy, és ha negyven percet szánok az öltözésre és a sminkre, akkor is legkésőbb ötkor ki kell másznom az ágyból. Ehhez jött az álom, és az éjszaka folyamán leszakadt hó.

Nagy nehezen, többszöri eltévedés után sikeresen megtaláltam a célt (a GPS nem találta meg a címet, ráadásul a létesítmény hatalmas, sok-sok kapuval), még pont időben sikerült odaérnem, de az úriember sehol, sőt, a sorompónál strázsáló egyenruhás még csak nem is hallott a dologról! Telefon előkap – igen, jó helyen vagyok, mindjárt jön. A kedves egyenruhás beengedett, bár igencsak morcosan, és megjegyezte, hogy szabályellenesen. Persze csak a parkolóig, ahol szobroztam vagy negyed órát, mire leendő főnököm odaért. Hol az úriember? Egy hölgyet nem illik megváratni, még ilyen körülmények között sem!

Bemutatkoztunk, majd rögtön megkérdezte, tegeződhetünk-e. Az utolsó reményem is elszállt, miszerint úriemberrel van dolgom; szívem szerint rávágnám, hogy nem, nekem tökéletesen megfelel a távolságtartás, főleg ennyire az elején. Az autójába huppantunk be megbeszélni a részleteket. Újabb rossz pont. Triplán. És nem érdekel, hogy be nem mehettünk, ezért vannak a kávézók. Elmondta, mi a munka, hogy működik a rendszer, megkérdezte, mennyire beszélek angolul – persze magyarul, ebből arra következtetek, hogy ő nem nagyon. Kérdés? Naná, a fizetés. Ő erről nem adhat felvilágosítást, de neki szimpatikus vagyok, úgyhogy a HR-es kolléga még ma meg fog keresni telefonon, és vele megbeszélhetem. Ő kicsit sem volt szimpatikus nekem. De akkor mit keresek én itt egyáltalán? Ezért utazok 110 km-t ilyen időben? Tíz perc után közölte, hogy fel vagyok véve, jövő héten kezdhetek.

Messze is van, a főnök sem tetszik, úgyhogy egyetlen reményem maradt: mikor megkérdezte, mennyit szeretnék keresni, a munkakörhöz és pályakezdő mivoltomhoz képest szemtelenül magas összeget mondtam, és mikor láttam, hogy megrándul az arca, még hozzátettem, hogy 100%-os utazási költségtérítést is. Ezt ráfirkantotta az önéletrajzomra, és azt mondta, továbbítja az illetékeseknek. Egészen biztos voltam benne, hogy elutasítják, annál jobban meglepődtem, hogy pár órával később megcsörrent a telefon, és egy hölgy felsorolta, milyen bért, illetve egyéb juttatásokat tudnak kínálni. Megkaptam ezt a pofátlanul magas fizetést. Ha nem kerülne havonta 50 000-be a benzin, ennyi pénzből mindenre futná, ami számomra fontos – meg pár olyanra is, ami nem. Olyan könnyen ment minden, hogy megszólalt a fejemben a vészharang. Vajon csak én vagyok paranoiás?

Apát nemrég műtötték, és ma megkaptuk a citológia eredményét. Rosszindulatú daganat. Újabb vizsgálatok sora vár rá, aztán egy hónap bennfekvés. Hurrá! Teljesen őszintén? Vess meg érte, kedves Olvasóm, de nem vált ki belőlem komolyabb érzelmeket az információ. Előre bosszant, hogy anya morogni fog, hogy nem tudom majd fuvarozni őket, ha dolgozok, de ezen kívül semmi. Nem tudom, miért van ez. Sosem voltam igazán jóban egyikükkel sem, apám meg… ő az alfa hím a tegnapi “meséből”. Vagy csak öregek már, hetven felett, én pedig felkészültem az elkerülhetetlenre, mert már mindketten évek óta betegek. Vagy elfojtom magamban az érzéseket.

Lényegében mindegy is. A lényeg, hogy alig-alig vannak irántuk érzéseim, ami furcsa. Az elmúlt években attól rettegtem, hogy minden más érzelmem is megszűnt létezni, de aztán jött a Csábító, és én újra úgy érzem magam, mint tizenhat évesen, az első szerelemnél.

Talán azért nem akarom vállalni ezt a munkát, mert akkor végleg el kell szakadnom Tőle, aki visszahozta az érzelmeket az életembe?

“A leveleket hirtelen jött szélvihar tépázta, a bokrok zörögtek, suhogtak, csapkodtak, a fák panaszos hangon nyögtek és sírtak, ahogy a légáramlat nekik feszült, mintha mindannyiukat egyszerre akarná ledönteni. A lány rémülten keresett menedéket, csak hideg köveket talált, ami megóvta a jeges fuvallattól. Nemsokára apró jégkristályok hullottak az égből, apró tűkként szurkálva, böködve és felhasítva minden élő szövetet. Hova tűnt a nevető kékség, a smaragd levelek és az arany fénypászmák?Ohó! Jutott a lány eszébe, miközben próbált életet lehelni átfagyott tagjaiba. A felhők felett kék az ég, csupán elég magas hegyet kell találnia! Elindult hát, megküzdve önmagával minden lépésért. Tudta, újabb sebeket szerez majd, de el kellett érnie a felhőhatárt, mert nem akart többé árnyékban élni.”

7. nap

Bezárva

Néhány órával ezelőtt rosszul mozdulhattam, ugyanis most annyira fáj a hátam, hogy csak feküdni tudok – természetesen a kellős közepén, pontosan a régi sérülésem helyén, mint mindig. Sem hajolni, sem fordulni, sem emelni nem tudok, ez alig 24 évesen kicsit zavaró.Wolf_in_Cage_by_Aleandrus

Nem vagyok boldog. Hiába hagytam ott a Börtönőrt, és jöttem vissza a szüleimhez, csupán egy másik, ugyanolyan szűk ketrecbe kerültem. Mindkettejük elméje zavart, apám már nem képes gondoskodni magáról, anyám… nos, az orvosok szerint semmi komoly baja nincs. Négy hetet töltöttem velük kisebb-nagyobb megszakításokkal, és bizton állíthatom, hogy ezt nem vagyok képes elviselni, nem bírom idegekkel. Olyan dolgaik vannak…

Ma cserélték ki a régi fa ablakokat műanyag nyílászárókra a két földszinti szobában, ezért anya már három napja frászban volt. Tegnap leszedette velem az emeleten a függönyöket. Külön szóvá is tettem, hogy pár napig még úgysem kell kimosni őket, lent ugyanis még a karnisokat is leszereltük. Kimosta őket, majd kiverte a hisztit, hogy mindet fel kell akasztani, mert különben gyűröttek lesznek, ezért aztán szerénységem három ablakra hét függönyt akaszthatott fel. Vagy: ma megkérdezték az ablakosok, hogy elvihetik-e, amit kiszerelnek. Persze, nálunk csak a helyet foglalja. Anya persze úgy gondolta, hogy neki kellenek az üvegek. Hogy miért? Mert sokszor kellenek üveglapok. De hova? Hát, például a veteményesre lehetne tenni. Nincs is veteményes, ő mondta, hogy nem is lesz, mert apa nem tudja gondozni! Én pedig nem biztos, sőt, az elmúlt időszak után inkább azt mondom, nem valószínű, hogy itthon maradok.

Nem szeretek kapkodni, amolyan Pató Pál urasan ráérünk-arra-még-alapon halogatom a dolgokat. Ha éppen olyan kedvem van, akkor nekiesek, és mindent megcsinálok egyszerre, hogy mielőbb túl legyek rajta, most azonban belátható időn belül úgysincs dolgom, tehát minek sietni? Azonban ha valamit elvállalok, akkor az meglesz. Előbb vagy utóbb, de hát jobb később, mint soha. Anya erről panaszkodott a nővéremnek, mire azt mondtam, hogy mondjon egyetlen olyan dolgot, amiről megígértem, hogy megcsinálom, és végül nem készült el. Erre anya rávágta: megígértem, hogy kifestem a konyhát! Összenéztem a testvéremmel: de hát arról tegnap délután beszéltünk! Két és fél napot töltöttek itt, és láttam rajta, hogy ő éppen úgy nem tudja elviselni az itthoni állapotokat, mint én. Minden napra jut egy-két hasonló szituáció.

Ha visszamegyek a Börtönőrhöz, ott nagyjából ugyanez van az anyjával, csak ő… nem az én anyám. Az emberek pedig csodálkoznak, hogy állandóan ingerült és fáradt vagyok. Meg azon is, hogy inkább összehúznám a nadrágszíjat, és kifizetném egy albérlet horrorisztikus árát, mint hogy bármelyikkel egy háztartásban éljek. Önállóságot, békét és nyugalmat akarok! Semmi szükségem arra, hogy holmi függönyök, bevásárlások, kidobásra ítélt kacatok és hasonlóan nagy horderejű dolgok miatt idegesítsenek. Persze, tudom, csak olyanok idegesíthetnek, akiknek megengedem, akár el is engedhetném a fülem mellett az egészet. De NEM AKAROM! Azt akarom, hogy ne bosszantsanak ilyen marhaságokkal, sőt, lehetőség szerint semmivel. Anyóssal az a baj, hogy még az emeletre sem bújhatok el, csak a panellakás papírvékony falai és egy üvegajtó választ el tőle. Tudom, nagy kérés, de nem lehetne, hogy napi néhány órára mindenki békén hagy? Ne piszkáljon se szülő, se anyós, se pasi, se munkatárs, se haver, se gyerek? Persze se gyerekem, se munkatársam nincs, de a lényeg a lényeg! Csak néhány hétig, amíg már nem érzem azt, hogy azonnal ütnöm kell, ha valakivel egy légtérben kell tartózkodnom, aki még a száját sem nyitotta ki… A hátfájás jó indoknak tűnik pár óra nyugira az emeleten…

“Az alfa hím vicsorogva vetette rá magát a kis ómegára, tépte, szaggatta a bundáját, acsarogva próbálta átharapni a torkát, míg az félelemtől reszketve, összekuporodva, hangosan jajgatva várta a véget – hogy végül szabadon eresztik vagy megölik. Százszor is lejátszódott már ez korábban, eddig megmenekült, bár neki ebben nem sok szerepe volt; talán a kegyetlen hím csupán a morbid szórakozás kedvéért nem végzett még vele. Ezúttal azonban a fiatal béta nőstény közbelépett.
Nem tett mást, mint figyelmeztetően morogva a hím elé állt, mintha azt mondaná, még egy harapás, és velem gyűlik meg a bajod. A hím vad dühvel kapta fel a fejét, azonban a nőstény kitartott, fagyos tekintetét az alfa őrült szemébe fúrva, míg az végül lassan meghátrált, a vackához ment, ezalatt párja csupán a távolból figyelte.
A béta ezután az ómegához lépett, és végigszaglászta a sérüléseit, amaz pedig tisztelettel, szinte imádattal tekintett rá. Ahogy a nőstény hívón vakkantott a sebesültnek, az követte; csak mikor a helyükre kuporodtak, és mindketten megnyugodtak, jöttek rá, hogy a vezér megfutamodott a harc elől, a nőstény így átvette az alfa helyét a falkában, az ómegát pedig olyan agresszív pártfogásába vette, hogy többé senki nem merte bántani.”

5. nap

Bosszúság? Ugyan már!

A Börtönőr pénteken jön. Nem akarom. Békés, csendes így nélküle, semmi szükség rá itt, nincs kedvem a társaságához. Még csak hétfő van, engem pedig már stresszel a tudat, hogy együtt töltjük a hétvégét. “Kerek az élet így nélküled már…” Legszívesebben keresnék egy sötét lyukat, és elbújnék, hogy aztán csendben sajnáljam magam. Kellett már több év együttélés után szakítanod valakivel? Ha nem, hát elmondom, hogy irtó nehéz. Akkor kellett volna megtennem, mikor megszületett az elhatározás – vagy talán már akkor, amikor elkezdtem valaki másról ábrándozni -, de én húztam-halasztottam a dolgot, mert éppen nem alkalmas az időpont. Soha nem lesz alkalmas. Tudom, már napok óta itt sajnálom magam, meg előtte is hetekig, és az lenne a helyes és normális lépés, ha végre tisztáznám a dolgot. A legújabb kifogásom az, hogy előbb szeretnék munkát találni. De elég az önsajnálatból! “Hisz egy boldog nap vár…”

Orvoshoz vittem anyát, de a kórház környékén természetesen nincs parkolóhely, ezért keresnem kellett egy parkolóval rendelkező üzletet. Előrelátóan felkészültem az órákig tartó várakozásra egy vaskos kötettel, valamint egy palack vízzel. Kényelembe helyeztem magam, leengedtem az ablakot, és belemerültem a Pandóra csillaga első kötetébe, majd úgy egy óra elteltével éreztem, hogy megmozdul az autó. A visszapillantóban megláttam az éppen mögém parkoló vadonatúj járgányt, ami ijesztően közel volt. Megvártam, míg a sofőr leállítja a motort, majd kiengedtem a kéziféket, előre gurultam kicsit, aztán kiszálltam, odaballagtam és felmértem a kárt. Szerencsére az apró koccanásnak nyoma sem maradt. A középkorú férfi kiszállt vezetőülésről, odajött, majd közölte:
– Nem mentem neki.
– De igen, éreztem a lökést.
– De hát nem is érnek össze – értetlenkedett az enyhén pocakos pasi.
– Igen, mert előrébb mentem – ezen a ponton vált egyértelművé számomra, hogy értelmetlen volna vitába szállni. – Nem látszik, úgyhogy felejtsük el.
– Most hoztam el az üzletből az autót, és még nem érzem, milyen hosszú az eleje – kezdett szabadkozni a férfi, úgy látszik, mégis elhitte, hogy nekem jött. – Elnézést kérek.
– Nem történt semmi – mondtam, és mosolyogva a kocsira pillantottam. Ha megengedhetnék magamnak egy ilyet, ráadásul újonnan, ennél azért biztosan jobban vigyáznék rá. Nem kell attól félnem, hogy a közeljövőben egy új szekérre kelljen átszoknom, az anyától kölcsönkapott vénség remélhetőleg még szolgál egy darabig. A parkolóban történt eset mindazonáltal szórakoztatott. Nem értem, sokan miért kapják fel a vizet hasonló szituációban, elvégre kár nem keletkezett.

“Az ég ragyogóan kék volt, a virág színével tündökölt, a nap sugarai lágy melegbe burkolták a lány testét, aki lehunyt szemmel nyúlt el a pázsiton. Nem akart a virágra gondolni, sajgó teste pedig még tövisek emlékét is őrizte. Elég volt mindkettőből! Talán ha eleget mondogatja, vagy ha tekintetét elég ideig szegezi az előtte elterülő hegyekre, elfelejti őket, a sebek behegednek, ha pedig nem tér vissza, nem okozhatnak neki újabb sérüléseket.”

4. nap

Visszatérés

Az új ember megteremtése döcögősebben megy, mint szeretném. Hiába szakadtam el a térképen tőlük, a gaz Csábítótól és a gonosz Börtönőrtől, a gondolataimban mindketten, de főleg a Csábító, ott lüktetnek. A nővérem rávilágított néhány pontra ebben a nemlétező hármasban, amiben tökéletesen igaza van, ezt be kell látnom. Ha a Csábító valóban vonzódik hozzám, akkor mindhármunkat (különben csak kettőnket) tönkreteszem. Pazarolom az időnket és az energiáinkat egy olyan játékra, aminek semmi értelme, és talán csak vesztesei lesznek, hiszen a Börtönőrt legalábbis lekötöm, azzal, hogy nem mondom ki, vége, így nem tud továbblépni, de kockázatos játszmára invitálom a Csábítót is, miközben – mivel egyikünk sem terítheti ki a kártyáit – én kettejük között őrlődök. Nem árt, ha van egy olyan személy a közelünkben, aki akkor is hajlandó tükröt állítani elénk, amikor a kép bizony ijesztően torz.

mfa

Visszatértem a hegyek közé, ahol születtem. Az elmúlt években minden megváltozott, ismerős, mégis ismeretlen. Kivágták az erdőket, a régiek elköltöztek, jöttek a helyükre újak, az ösvényeket felveri a gaz, új utakat tapostak ki. Visszatértek a hóvirágok, valóságos szőnyegként borítják a talajt a kusza cserjék alatt; szarvasok patái nyomódtak a sárba, azonban őzeknek és vaddisznóknak nyoma sincs, vörös mókust sem láttam, néhány szürkét viszont igen. A madarakról pedig nem tudom eldönteni, hogy csak a kora tavaszi időpont miatt érzem úgy, mintha megcsappant volna a számuk, vagy valóban megfogyatkoztak.

 

Az új ösvények, új kereszteződések arra csábítanak, hogy egyesével haladjak végig mindegyiken, felfedezzem, mi rejtőzik a következő kanyar vagy domb mögött, pedig ha felemelem a tekintetem, és a hegyeket figyelem, pontosan tudom, melyik merre vezet. Hiányzik egy társ, aki velem tart ezeken az utakon – tegnap és ma a kis unokahúgom kísért el, de ő ma hazament -, hiányzik a Farkas. Az Ő halála hozta el a Véget. Most itt az Újrakezdés, ezért nem akarok Rá gondolni, egyébként is, négy és fél év telt el azóta, ideje új dolgokkal, új álmokkal törődni. Új Farkast keresek, új társat, amint végre kapok munkát. Egy kis kölyköt, alig nagyobbat, mint egy kifejlett tacskó, aki, ha megnő, hűséges védelmezőm lesz, megmondja nekem, ki jó és ki rossz.

Munkanélküli vagyok, pedig igazán nagy szükségem lenne arra, hogy dolgozzak, és nem csak a pénz miatt. Nem bírom tovább a tétlenséget, már majdnem három hete tart. Előtte tanultam, egy egész évet felnőttképzésen, és persze a jogosítványt is megszereztem. Most meg fát hasogatok (az izomláz pedig a hátamat), hímezgetek és nyelvet tanulok unalmamban. Idegőrlő. Elképzelni sem tudom, mások hogyan képesek évekig otthon ülni anélkül, hogy folyamatosan jelentkeznének különféle állásokra; eleinte csak az új szakmámnak megfelelőket kerestem, aztán már az ahhoz hasonlókat is, most pedig már azon gondolkodok, hogy két évet dolgoztam külföldön műszerészként, igazából ez is szóba jöhet – csak adjanak már valamit! Megbolondulok itthon, ha így megy tovább, visszamegyek külföldre. Mindenki azt mondja, türelem, de én még soha nem voltam ilyen sokáig naplopó.

Közben ismét dolgozni kezdtem a két félbehagyott regényem egyikén. A fekete ló meséin. A főszereplő egyre mélyebbre süllyedő depressziója, szándékos elszigeteltségének magánya közel áll hozzám, bár most magamat bizakodónak érzem. A ló meséinek hatására kicsavarodó, változó személyiség számomra érdekes, mert még én magam sem tudom, hogy a normális állapothoz közelít, vagy a lassan kialakuló elmezavar felé tart. A napi néma, de nem magányos séták segítenének a gondolataim rendezésében; ha újra elveszhetnék Lothlórienben, Niare hegyei között, a Tűzhegységben vagy a Szakadékon túl… Miközben a lábam csak vitt előre ezeken a barangolásokon a képzelet és a valóság határán, a Farkas vigyázott rám, és vezette a lépteimet… Hosszú időbe telik, mire megtalálom az igazit, és még többe, míg megtanuljuk megérteni egymás gondolatait.

“Elég a virágokból, illatuk és szirmaik nem csábítják többé, a töviseiket sem féli már. Elindult a napsütötte lankák felé, ahol a fák smaragdszín levelei árnyékot adnak a napsütésben, a bokrok szövedéke megvédi az erős széltől, és kacagó patak enyhíti szomját. Nem hagy teret  kételynek, makacsul szegezi előre tekintetét, s fennhangon jelenti ki: visszatérek a szabadsághoz, a boldogsághoz, önmagamhoz, nem hagyom, hogy a töviserdő ismét körbezárjon!”

Az Újrakezdés előtti nap

Tilos!

Mintha faltörő kalapács sújtott volna az ében falakra, úgy rántott vissza az ébresztő az álomvilág egy sötét zugából. Hát ismét menni kell. A következő gondolat nyomán izgatottan rándult görcsbe a gyomrom: megkérdezem. Két hete találkoztunk utoljára, de beszélnem kell vele, nem egy konkrét dologról, csak úgy, bármiről; a fantáziám számtalanszor ragadott magával, irányíthatatlanul száguldva, millió variációt vázolva a következő találkozásunkról, az álmaim pedig olyan képeket is festettek elém, amiktől ébren rettegtem.

Zuhany, öltözés, pakolás, egy savanykás mellékízű kávé és egy SMS, órákkal pirkadat előtt – valóságos szentségtörés, de tudtam, hogy éjjel nem tartja magánál a telefonját, így biztosan nem ébresztem fel, ha alszik. Mindig máskor dolgozik, kevés esélyem volt, hogy éppen ma hajnalban lesz éppen ott, de mikor csapódott az autó ajtaja, megérkezett a válasz, egy másik világ borús egén kisütött a nap, egy virág csábítóan édes illatát sodorta a szél, én pedig elindultam. Vehetem-e jelnek ezt, az álmaimat, és azt a vad, állatias ösztönt, ami felé hajt? Úgy döntöttem, igen, hiszen mi történhet? Csalódok? Rosszul döntök? Mégis, mi lehet rosszabb annál, hogy meg sem próbálom?

Megcsókoltam azt az embert, akivel az elmúlt közel 4 évet töltöttem. Rengeteg idő. Hozzá akartam menni feleségül, gyereket akartam tőle. És most? Már nem vágyom rá. Mást kívánok, lényem olyan mélységeiből fakadóan, ahogy még soha senkire a Vég óta. A férfi kiszállt az autóból, én pedig ahelyett, hogy hazamentem volna, az ellenkező irányba indultam tovább, hogy azzal a másikkal találkozzam, csak néhány percre, ártatlanul, hiszen jelet kaptam! Nem lehet, hogy a Mindenség apró utalásai csupán véletlen egybeesések!

Gyönyörű. Egyszerűen szeretem nézni. Szeretem hallgatni. Szeretek a közelében lenni. Olyan, mint mikor egy ló szőrét fésülöm egy kefével; az idő és a külvilág megszűnik létezni, hatalmába kerít a végtelen nyugalom, ami belőle árad, nem kell hozzáérnem, még csak szót váltanom sem Vele, elég, ha ott van, és én boldog vagyok. A gondolataim olyan sokszor kalandoznak el, és mindig egy irányba – vajon el tudnám csábítani? Vajon tudja, mennyire vonzódom hozzá? Egészen biztos. Ehhez vaknak vagy ostobának kellene lennie, és szerintem Ő egyik sem. Telnek a percek, lassan felkel a nap, aztán egyre magasabbra kúszik az égen, én pedig még mindig ott vagyok, Vele. Hallgatom Őt, Vele nevetek, és nem akarok elszakadni.

Vajon kölcsönös? Vajon éppúgy éhezik a társaságomra és a testemre, mint én az Övére? Kedves, figyelmes, de néha zárkózott. Vajon azért bánik velem olyan előzékenyen, mert ilyen a természete, vagy többről van szó? Mások, a közös barátaink, a párom, az Ő testvére azt mondják, szeret engem, én mégsem hiszem. Vajon ez a gyerekes, hormonok által táplált érzelem tesz ilyen kételkedővé? Plátói szerelem ez, mégis, egyetlen csókjáért otthagynám az elmúlt négy évet. Hajnalban töltöttem vele azt a kis időt, de az emlékek még este is mosolyra fakasztanak, mint egy tinilányt. Egyedül fekszem az ágyban, Rá gondolok, a mosolyára, a szemeire, a testére, de tudom, eltelik néhány nap, és nem Hozzá fogok visszatérni. Miért nem? Miért vagyok ilyen gyáva? Meg kell acéloznom az akaratomat. Holnap kezdem. Nem Érte, magamért.

A hegekkel borított angyalarc mosolyra húzódott, földöntúli szépsége oly régóta először mutatkozott meg, ahogy a virág felé nyúlt, megérinteni azonban félt; még mindig nem tudta, neki nyílik-e, a vonzás azonban szinte legyőzhetetlen volt, megszállottság lett úrrá rajta, és beteges félelem vágyainak tárgyától. Tudta, az egyik mellett döntenie kell.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!