Az Újrakezdés előtti nap

Tilos!

Mintha faltörő kalapács sújtott volna az ében falakra, úgy rántott vissza az ébresztő az álomvilág egy sötét zugából. Hát ismét menni kell. A következő gondolat nyomán izgatottan rándult görcsbe a gyomrom: megkérdezem. Két hete találkoztunk utoljára, de beszélnem kell vele, nem egy konkrét dologról, csak úgy, bármiről; a fantáziám számtalanszor ragadott magával, irányíthatatlanul száguldva, millió variációt vázolva a következő találkozásunkról, az álmaim pedig olyan képeket is festettek elém, amiktől ébren rettegtem.

Zuhany, öltözés, pakolás, egy savanykás mellékízű kávé és egy SMS, órákkal pirkadat előtt – valóságos szentségtörés, de tudtam, hogy éjjel nem tartja magánál a telefonját, így biztosan nem ébresztem fel, ha alszik. Mindig máskor dolgozik, kevés esélyem volt, hogy éppen ma hajnalban lesz éppen ott, de mikor csapódott az autó ajtaja, megérkezett a válasz, egy másik világ borús egén kisütött a nap, egy virág csábítóan édes illatát sodorta a szél, én pedig elindultam. Vehetem-e jelnek ezt, az álmaimat, és azt a vad, állatias ösztönt, ami felé hajt? Úgy döntöttem, igen, hiszen mi történhet? Csalódok? Rosszul döntök? Mégis, mi lehet rosszabb annál, hogy meg sem próbálom?

Megcsókoltam azt az embert, akivel az elmúlt közel 4 évet töltöttem. Rengeteg idő. Hozzá akartam menni feleségül, gyereket akartam tőle. És most? Már nem vágyom rá. Mást kívánok, lényem olyan mélységeiből fakadóan, ahogy még soha senkire a Vég óta. A férfi kiszállt az autóból, én pedig ahelyett, hogy hazamentem volna, az ellenkező irányba indultam tovább, hogy azzal a másikkal találkozzam, csak néhány percre, ártatlanul, hiszen jelet kaptam! Nem lehet, hogy a Mindenség apró utalásai csupán véletlen egybeesések!

Gyönyörű. Egyszerűen szeretem nézni. Szeretem hallgatni. Szeretek a közelében lenni. Olyan, mint mikor egy ló szőrét fésülöm egy kefével; az idő és a külvilág megszűnik létezni, hatalmába kerít a végtelen nyugalom, ami belőle árad, nem kell hozzáérnem, még csak szót váltanom sem Vele, elég, ha ott van, és én boldog vagyok. A gondolataim olyan sokszor kalandoznak el, és mindig egy irányba – vajon el tudnám csábítani? Vajon tudja, mennyire vonzódom hozzá? Egészen biztos. Ehhez vaknak vagy ostobának kellene lennie, és szerintem Ő egyik sem. Telnek a percek, lassan felkel a nap, aztán egyre magasabbra kúszik az égen, én pedig még mindig ott vagyok, Vele. Hallgatom Őt, Vele nevetek, és nem akarok elszakadni.

Vajon kölcsönös? Vajon éppúgy éhezik a társaságomra és a testemre, mint én az Övére? Kedves, figyelmes, de néha zárkózott. Vajon azért bánik velem olyan előzékenyen, mert ilyen a természete, vagy többről van szó? Mások, a közös barátaink, a párom, az Ő testvére azt mondják, szeret engem, én mégsem hiszem. Vajon ez a gyerekes, hormonok által táplált érzelem tesz ilyen kételkedővé? Plátói szerelem ez, mégis, egyetlen csókjáért otthagynám az elmúlt négy évet. Hajnalban töltöttem vele azt a kis időt, de az emlékek még este is mosolyra fakasztanak, mint egy tinilányt. Egyedül fekszem az ágyban, Rá gondolok, a mosolyára, a szemeire, a testére, de tudom, eltelik néhány nap, és nem Hozzá fogok visszatérni. Miért nem? Miért vagyok ilyen gyáva? Meg kell acéloznom az akaratomat. Holnap kezdem. Nem Érte, magamért.

A hegekkel borított angyalarc mosolyra húzódott, földöntúli szépsége oly régóta először mutatkozott meg, ahogy a virág felé nyúlt, megérinteni azonban félt; még mindig nem tudta, neki nyílik-e, a vonzás azonban szinte legyőzhetetlen volt, megszállottság lett úrrá rajta, és beteges félelem vágyainak tárgyától. Tudta, az egyik mellett döntenie kell.