8. nap

Fagyos káosz

A mai nap kész káosz volt, de kezdem az elején.

Édesanyámmal álmodtam, aki elrángatott egy kirakodóvásárra, ami emlékeztetett a busójárásra, és még bort is itatott velem, pedig vezetnem kellett volna, így nem tudtam odaérni a kora reggeli állásinterjúra, telefonálni pedig nem tudtam, bár az nem tiszta, hogy miért. Pedig anya tudta, hogy ez fontos nekem! Hajnali négykor ébredtem, aztán alig mertem visszaaludni, nehogy elkéssek a tegnap este megbeszélt időpontról. Azt hiszem, nem kell sem pszichológus, sem boszorkány ahhoz, hogy megfejtse az álmomat.

Tegnap este, még éppen emberi időben kaptam egy telefonhívást, miszerint egy úriember találkozni óhajt velem egy pályázat miatt. Naná, minden további nélkül! Az ám, csakhogy délután apámat két kórházba is el kellett vinnem időpontra, úgyhogy igencsak behatároltak a lehetőségeim, a találka pedig igencsak messze volt, így sikerült kialkudni egy reggel nyolc órás időpontot. Nem vagyok épp későn kelő, de hát egy interjún az ember lányának mégiscsak ki kell nézni valahogy, és ha negyven percet szánok az öltözésre és a sminkre, akkor is legkésőbb ötkor ki kell másznom az ágyból. Ehhez jött az álom, és az éjszaka folyamán leszakadt hó.

Nagy nehezen, többszöri eltévedés után sikeresen megtaláltam a célt (a GPS nem találta meg a címet, ráadásul a létesítmény hatalmas, sok-sok kapuval), még pont időben sikerült odaérnem, de az úriember sehol, sőt, a sorompónál strázsáló egyenruhás még csak nem is hallott a dologról! Telefon előkap – igen, jó helyen vagyok, mindjárt jön. A kedves egyenruhás beengedett, bár igencsak morcosan, és megjegyezte, hogy szabályellenesen. Persze csak a parkolóig, ahol szobroztam vagy negyed órát, mire leendő főnököm odaért. Hol az úriember? Egy hölgyet nem illik megváratni, még ilyen körülmények között sem!

Bemutatkoztunk, majd rögtön megkérdezte, tegeződhetünk-e. Az utolsó reményem is elszállt, miszerint úriemberrel van dolgom; szívem szerint rávágnám, hogy nem, nekem tökéletesen megfelel a távolságtartás, főleg ennyire az elején. Az autójába huppantunk be megbeszélni a részleteket. Újabb rossz pont. Triplán. És nem érdekel, hogy be nem mehettünk, ezért vannak a kávézók. Elmondta, mi a munka, hogy működik a rendszer, megkérdezte, mennyire beszélek angolul – persze magyarul, ebből arra következtetek, hogy ő nem nagyon. Kérdés? Naná, a fizetés. Ő erről nem adhat felvilágosítást, de neki szimpatikus vagyok, úgyhogy a HR-es kolléga még ma meg fog keresni telefonon, és vele megbeszélhetem. Ő kicsit sem volt szimpatikus nekem. De akkor mit keresek én itt egyáltalán? Ezért utazok 110 km-t ilyen időben? Tíz perc után közölte, hogy fel vagyok véve, jövő héten kezdhetek.

Messze is van, a főnök sem tetszik, úgyhogy egyetlen reményem maradt: mikor megkérdezte, mennyit szeretnék keresni, a munkakörhöz és pályakezdő mivoltomhoz képest szemtelenül magas összeget mondtam, és mikor láttam, hogy megrándul az arca, még hozzátettem, hogy 100%-os utazási költségtérítést is. Ezt ráfirkantotta az önéletrajzomra, és azt mondta, továbbítja az illetékeseknek. Egészen biztos voltam benne, hogy elutasítják, annál jobban meglepődtem, hogy pár órával később megcsörrent a telefon, és egy hölgy felsorolta, milyen bért, illetve egyéb juttatásokat tudnak kínálni. Megkaptam ezt a pofátlanul magas fizetést. Ha nem kerülne havonta 50 000-be a benzin, ennyi pénzből mindenre futná, ami számomra fontos – meg pár olyanra is, ami nem. Olyan könnyen ment minden, hogy megszólalt a fejemben a vészharang. Vajon csak én vagyok paranoiás?

Apát nemrég műtötték, és ma megkaptuk a citológia eredményét. Rosszindulatú daganat. Újabb vizsgálatok sora vár rá, aztán egy hónap bennfekvés. Hurrá! Teljesen őszintén? Vess meg érte, kedves Olvasóm, de nem vált ki belőlem komolyabb érzelmeket az információ. Előre bosszant, hogy anya morogni fog, hogy nem tudom majd fuvarozni őket, ha dolgozok, de ezen kívül semmi. Nem tudom, miért van ez. Sosem voltam igazán jóban egyikükkel sem, apám meg… ő az alfa hím a tegnapi “meséből”. Vagy csak öregek már, hetven felett, én pedig felkészültem az elkerülhetetlenre, mert már mindketten évek óta betegek. Vagy elfojtom magamban az érzéseket.

Lényegében mindegy is. A lényeg, hogy alig-alig vannak irántuk érzéseim, ami furcsa. Az elmúlt években attól rettegtem, hogy minden más érzelmem is megszűnt létezni, de aztán jött a Csábító, és én újra úgy érzem magam, mint tizenhat évesen, az első szerelemnél.

Talán azért nem akarom vállalni ezt a munkát, mert akkor végleg el kell szakadnom Tőle, aki visszahozta az érzelmeket az életembe?

“A leveleket hirtelen jött szélvihar tépázta, a bokrok zörögtek, suhogtak, csapkodtak, a fák panaszos hangon nyögtek és sírtak, ahogy a légáramlat nekik feszült, mintha mindannyiukat egyszerre akarná ledönteni. A lány rémülten keresett menedéket, csak hideg köveket talált, ami megóvta a jeges fuvallattól. Nemsokára apró jégkristályok hullottak az égből, apró tűkként szurkálva, böködve és felhasítva minden élő szövetet. Hova tűnt a nevető kékség, a smaragd levelek és az arany fénypászmák?Ohó! Jutott a lány eszébe, miközben próbált életet lehelni átfagyott tagjaiba. A felhők felett kék az ég, csupán elég magas hegyet kell találnia! Elindult hát, megküzdve önmagával minden lépésért. Tudta, újabb sebeket szerez majd, de el kellett érnie a felhőhatárt, mert nem akart többé árnyékban élni.”