20. nap

Hajótörött kalóz

A hajó deszkái között itt-ott szivárgott a víz, a korlát több méteren hiányzott, a két árbocból csupán csonkok meredtek az ég felé, a vitorlák eltűntek az éjjeli vihar korbácsolta habokban, a kötelek megmaradt darabjait lustán ringatták a hullámok. A fejünk felett rikácsoló madarak jelentették az egyetlen örömet és reményt számomra; csipkeszegélyű, egykor törtfehér ruhám hidegen és nedvesen tapadt a testemre, a fűző szorított, nem tudtam tőle mély levegőt venni, ami talán enyhítette volna a hányingerem és az elkeseredettség okozta rosszullétem. A nap magasan járt, én azonban még mindig nem voltam képes megmozdulni, a fedélzeten egy ládára borultam, tehetetlenül, a legénység is kimerülten hevert körülöttem. A kapitány elveszett. Az első tiszt megsérült. A kormányos kitett magáért az éjjel, de ő is az ereje végére ért.

Az ítéletidő úgy adta át a helyét a napsütésnek, mintha soha nem is létezett volna, csak a hajó állapota bizonyította, nem rémálmom volt. A sziget, mint a mennyország maga terült el tőlünk délkeletre. Munkára kellett bírnom a fáradt embereket, ki kellett kötnünk, menteni a menthetőt; nem igazán értettem hozzá, de még én is tudtam, hogy ezzel a bárkával már nem hagyjuk el ezt az apró szárazulatot. Inkább az akarat mozgatott, mint az erő, mikor felemelkedtem, és szólásra nyitottam a szám, eleinte alig jött ki hang a számon, de aztán határozottan kiadtam a parancsokat – én lepődtem meg a legjobban, hogy senki nem ellenkezett, azonnal, némán engedelmeskedtek. Rövidesen az aranyszín homokot tapodtuk, ivóvíz után kutatva.

A fedélzetmester középkorú férfi volt, vezetőnek való – sokkal rátermettebb, mint az első tiszt, akinek bal kezét csuklóból le kellett vágnunk -, őt választottam parancsnoknak. Értelmes, találékony, határozott, erőskezű, durva; nem született úriember, mint a kapitány volt, de megbízható, képes összetartani a legénységet, és ez mindennél fontosabb. Néhány óra alatt tábort vertünk a parton, egy patak mellett.

Az árnyas erdőben gyalogoltam, körül akartam nézni, a kis erecskét követtem, mikor sötét bőrű férfit vettem észre a sziklák között. Nem ijedtem meg tőle, magasan tartott fejjel, büszke tartással vártam, hogy odajöjjön hozzám, úgy gondoltam, ha látja rajtam a fensőbbséget, ehhez mérten fog viselkedni, azonban csalódnom kellett. Fűszoknyája, egyszerű ékszerei, mozdulatai primitív népre vallottak, megragadott a derekamnál fogva, és a kövek felé penderített. Mikor megszólalt, tökéletesen beszélte a nyelvem, ekkor kezdtem rettegni.

– Az enyém leszel – mondta, miközben végigsimított a csípőmön. – Ne félj, nem lesz rossz.

Azzal arccal a sziklának lökött, felrántotta a szoknyámat, és fenekemet kezdte markolászni, de nem okozott fájdalmat, finoman bánt velem, ahogy magáévá tett, én pedig szégyelltem magam, de élveztem. Alighogy befejezte, egy fiatal nő jelent meg mögötte, és a falujukba invitált, a legénységgel együtt.

Hamar rájöttünk, hogy a szigetről nincs menekvés, bár újdonsült parancsnokom és a kormányos terveztek egy szerkezetet, aminek segítségével talán kijuthatunk a széljárás és az áramlatok alkotta csapdából, de ennél nagyobb felfedezést tettünk: egy elsüllyedt kalózhajó maradványaira bukkantunk. Magam vetkőztem neki elsőként, hogy a víz alá merülve benézhessek a roncsba, s nem is csalódtam, ládákra bukkantam, melyek egy része aranyat, néhány kisebb dobozka ékszereket rejtett. A kincsek lenyűgöztek, az aranypénzek varázslatosan csillogtak a tengerben, a gyémánttal és zafírral kirakott diadém is elbűvölő volt, tudtam, hogy egy bálban igazán illene hozzám és a ruhámhoz, mégis sokkal jobban lebilincseltek a különféle korallok, melyek benőtték a hajót. Sokszor kellett merülnünk, mire mindent felhoztunk.

A parancsnok sürget, egy tőlünk északkeletre terjengő, éjjel-nappal jelen levő ködfelhő felé akarja venni az irányt, mert ott hatalmasabb kincset sejt. Nem tudom, igaza van-e, hajlok rá, hogy vele tartsak, de sajnálom elhagyni a napsütötte szigetet, az itt lakó különös természeti népet és zátony színpompás élővilágát. Vajon találhatunk ezeknél nagyobb kincset bárhol?

Hát ezt álmodtam tegnap éjjel. Különös, szórakoztató, érdekes volt, magam is kalóz voltam, a halott kapitány felesége – vagy csupán ágyasa? -, de nem a szerelme. Az arany, a drágakövek, az apró élőlények, és a helybeliek… lebilincselő élmény volt. A vagyon nem számított, könnyű szívvel lemondtam volna róla, jobban érdekelt a zátony és a békés falu, az újszerű élmények…