15. nap

Ólomsúly

Túl vagyok az első munkanapomon. Totálisan leszívta minden energiámat a kora reggeli kelés, aztán egy óra vezetés, a bejutási hercehurca (mert lezárt területen van – ha akarnám, sem lenne szabad elmondanom, hol és mi zajlik), nyolc óra semmittevés és beszélgetés, majd ismét közel egy óra vezetés. Ha belerázódok, könnyebb lesz, de most még nagyon soknak tűnik, alig tudom nyitva tartani a szemem.

Érdekes nap volt, annyi bizonyos. Nők alig dolgoznak ott, ellenben rengeteg a férfi, és már ma mondták: ne lepődjek meg, ha egyesek nem tudnak normálisan hozzám állni. Az iskola kivételével az időm legnagyobb részét pasikkal töltöm, külföldön is sokáig egyetlen lány voltam a műszakban, úgyhogy nem hiszem, hogy komolyabb meglepetés érhetne – de a meglepetés azért az, mert új. A munka… ilyet még soha de soha életemben nem csináltam, és szerintem nem is tanítják sehol, ebbe csak beleszokni lehet. Remélem, nekem gyorsan fog menni. Nagyjából mindenes vagyok, a feladataim a kávéfőzésnél kezdődnek, a számlák kiállításán és a nyilvántartások vezetésén keresztül a levelezések bonyolításáig és tolmácsolásig tartanak, de figyelnem kell a helységek rendjére és az irodaszer raktárra is. Ha jól sejtem, annyira jól mégsem fizetik meg.

Annyira fáradt vagyok, hogy a gondolkodás is nehezemre esik. Mesélnék még a melóról és a munkatársakról, de most nincs kedvem. A hétvégét a Börtönőrrel töltöttem. Gyerekes. Megvett egy autót, sokkal többért, mint amennyit megengedhetünk magunknak, az anyja egészítette ki, természetesen. Feladtam. Teljesen. Reménytelen. Ha valaha bármit is akarok az élettől, el kell hagynom őt. De akkor miért esik ennyire nehezemre? Ennyire félek a magánytól? Azt hiszem, ez lesz az új mantrám: nem félek az egyedülléttől.

Hetek óta nem láttam a Csábítót. Mikor megkaptam az állást, leírtam neki, Ő pedig ezzel kezdte a válaszát: “sokat gondoltam rád”. Tudom, illetve sejtem, hogy nem úgy értette, ráadásul ha annyit gondolt rám, miért nem írt? Mégis másnap, konkrétan péntek éjjel vele álmodtam, azt álmodtam, megírta, hogy szeret, én pedig hihetetlenül boldog voltam, ami kitartott szinte egész délelőtt, valósággal repkedtem a szerelem emlékétől. Vajon tényleg ennyire boldoggá tenne? Valószínűleg igen. Rá akarok gondolni, az iránta táplált érzelmeimre, amik a távolság miatt egyre gyengébbek, hogy ne akarjak ismét a Börtönőrhöz kötődni. Inkább egy keserédes, plátói érzés, mint a kötöttség, bosszúság és reménytelenség. Látni akarom Őt, hallani a hangját, érezni a közelségét. Jövő hét végén talán meg kellene látogatnom… Hívtam Őt, és a többi fiút is Húsvétra, egy-két éjszakára, de még nem válaszoltak. Vissza fogják utasítani, de azért még reménykedek.

“A hívás olyan mélyről jött, olyan ellenállhatatlan volt, hogy a lány nem volt képes nemet mondani. Hallotta, ahogy szólítják, minden érzékszervével érezte a vonzást, ami majd’ kiszakította a testéből, melynek most semmi hasznát nem vette, mintha kolonc lenne csupán, egy ketrec valami hatalmasabb számára, azonban nem tudta, hogyan szabadulhatna meg tőle.
Felkelt, óvatosan, nehogy felébressze az alvó farkast, és kilopakodott a házból. Ahogy az erdő felé lépdelt, déjá vuje támadt, mintha nem először történne meg ez – aztán megpillantotta a fogyó hold felhők közül előbukkanó fényében Őt. Ő várta. Ő hívta. Ismét rátört az érzés, mintha a teste egy apró kalitka lenne; szabadulni akart, kitörni belőle, száguldani, érezni a szelet, a föld illatát.”