7. nap

Bezárva

Néhány órával ezelőtt rosszul mozdulhattam, ugyanis most annyira fáj a hátam, hogy csak feküdni tudok – természetesen a kellős közepén, pontosan a régi sérülésem helyén, mint mindig. Sem hajolni, sem fordulni, sem emelni nem tudok, ez alig 24 évesen kicsit zavaró.

Nem vagyok boldog. Hiába hagytam ott a Börtönőrt, és jöttem vissza a szüleimhez, csupán egy másik, ugyanolyan szűk ketrecbe kerültem. Mindkettejük elméje zavart, apám már nem képes gondoskodni magáról, anyám… nos, az orvosok szerint semmi komoly baja nincs. Négy hetet töltöttem velük kisebb-nagyobb megszakításokkal, és bizton állíthatom, hogy ezt nem vagyok képes elviselni, nem bírom idegekkel. Olyan dolgaik vannak…

Ma cserélték ki a régi fa ablakokat műanyag nyílászárókra a két földszinti szobában, ezért anya már három napja frászban volt. Tegnap leszedette velem az emeleten a függönyöket. Külön szóvá is tettem, hogy pár napig még úgysem kell kimosni őket, lent ugyanis még a karnisokat is leszereltük. Kimosta őket, majd kiverte a hisztit, hogy mindet fel kell akasztani, mert különben gyűröttek lesznek, ezért aztán szerénységem három ablakra hét függönyt akaszthatott fel. Vagy: ma megkérdezték az ablakosok, hogy elvihetik-e, amit kiszerelnek. Persze, nálunk csak a helyet foglalja. Anya persze úgy gondolta, hogy neki kellenek az üvegek. Hogy miért? Mert sokszor kellenek üveglapok. De hova? Hát, például a veteményesre lehetne tenni. Nincs is veteményes, ő mondta, hogy nem is lesz, mert apa nem tudja gondozni! Én pedig nem biztos, sőt, az elmúlt időszak után inkább azt mondom, nem valószínű, hogy itthon maradok.

Nem szeretek kapkodni, amolyan Pató Pál urasan ráérünk-arra-még-alapon halogatom a dolgokat. Ha éppen olyan kedvem van, akkor nekiesek, és mindent megcsinálok egyszerre, hogy mielőbb túl legyek rajta, most azonban belátható időn belül úgysincs dolgom, tehát minek sietni? Azonban ha valamit elvállalok, akkor az meglesz. Előbb vagy utóbb, de hát jobb később, mint soha. Anya erről panaszkodott a nővéremnek, mire azt mondtam, hogy mondjon egyetlen olyan dolgot, amiről megígértem, hogy megcsinálom, és végül nem készült el. Erre anya rávágta: megígértem, hogy kifestem a konyhát! Összenéztem a testvéremmel: de hát arról tegnap délután beszéltünk! Két és fél napot töltöttek itt, és láttam rajta, hogy ő éppen úgy nem tudja elviselni az itthoni állapotokat, mint én. Minden napra jut egy-két hasonló szituáció.

Ha visszamegyek a Börtönőrhöz, ott nagyjából ugyanez van az anyjával, csak ő… nem az én anyám. Az emberek pedig csodálkoznak, hogy állandóan ingerült és fáradt vagyok. Meg azon is, hogy inkább összehúznám a nadrágszíjat, és kifizetném egy albérlet horrorisztikus árát, mint hogy bármelyikkel egy háztartásban éljek. Önállóságot, békét és nyugalmat akarok! Semmi szükségem arra, hogy holmi függönyök, bevásárlások, kidobásra ítélt kacatok és hasonlóan nagy horderejű dolgok miatt idegesítsenek. Persze, tudom, csak olyanok idegesíthetnek, akiknek megengedem, akár el is engedhetném a fülem mellett az egészet. De NEM AKAROM! Azt akarom, hogy ne bosszantsanak ilyen marhaságokkal, sőt, lehetőség szerint semmivel. Anyóssal az a baj, hogy még az emeletre sem bújhatok el, csak a panellakás papírvékony falai és egy üvegajtó választ el tőle. Tudom, nagy kérés, de nem lehetne, hogy napi néhány órára mindenki békén hagy? Ne piszkáljon se szülő, se anyós, se pasi, se munkatárs, se haver, se gyerek? Persze se gyerekem, se munkatársam nincs, de a lényeg a lényeg! Csak néhány hétig, amíg már nem érzem azt, hogy azonnal ütnöm kell, ha valakivel egy légtérben kell tartózkodnom, aki még a száját sem nyitotta ki… A hátfájás jó indoknak tűnik pár óra nyugira az emeleten…

“Az alfa hím vicsorogva vetette rá magát a kis ómegára, tépte, szaggatta a bundáját, acsarogva próbálta átharapni a torkát, míg az félelemtől reszketve, összekuporodva, hangosan jajgatva várta a véget – hogy végül szabadon eresztik vagy megölik. Százszor is lejátszódott már ez korábban, eddig megmenekült, bár neki ebben nem sok szerepe volt; talán a kegyetlen hím csupán a morbid szórakozás kedvéért nem végzett még vele. Ezúttal azonban a fiatal béta nőstény közbelépett.
Nem tett mást, mint figyelmeztetően morogva a hím elé állt, mintha azt mondaná, még egy harapás, és velem gyűlik meg a bajod. A hím vad dühvel kapta fel a fejét, azonban a nőstény kitartott, fagyos tekintetét az alfa őrült szemébe fúrva, míg az végül lassan meghátrált, a vackához ment, ezalatt párja csupán a távolból figyelte.
A béta ezután az ómegához lépett, és végigszaglászta a sérüléseit, amaz pedig tisztelettel, szinte imádattal tekintett rá. Ahogy a nőstény hívón vakkantott a sebesültnek, az követte; csak mikor a helyükre kuporodtak, és mindketten megnyugodtak, jöttek rá, hogy a vezér megfutamodott a harc elől, a nőstény így átvette az alfa helyét a falkában, az ómegát pedig olyan agresszív pártfogásába vette, hogy többé senki nem merte bántani.”