38. nap

Fenébe a pasikkal, vegyél kutyát!

Elképesztő, hogy mennyire szeretem a nővérem. Néha olyan érzésem van, hogy ő egy angyal, mert bármennyi gonddal is küzd, mindig van hozzám néhány megértő, kedves szava – és hajlandó kimondani, ha szerinte rossz irányba tartok. Ma családi összeröffenés volt a bátyánk születésnapja alkalmából, ezt kihasználva elmondtam neki minden bánatom, és bár ő csak az én verziómat ismeri, azt viszont a legteljesebb mértékig, ugyanazon a véleményen van a Börtönőrrel és a Csábítóval kapcsolatban is, mint én; mindkettőt kis ellenszenvvel figyeli, mivel őt nem homályosítják el az érzelmek – pontosabban másfajta érzelmek homályosítják el.

Hogy miért nem kedveli a Csábítót még látatlanban sem? Mert szerinte nem tud dönteni, vajon ki és mi fontos neki, azok alapján, amit mondtam róla, ő önzőnek, nagyra nőtt gyereknek tartja. Régen ugyanezt mondta a Börtönőrről is, és lám, igaza lett. Az az igazság, hogy nem tudom, mi járhat a Csábító fejében vagy szívében; sok szempontból ellentétes jelzéseket ad, én viszont nem kommunikálok füstjelekkel, ha valami van benne, mondja ki. Mindig kedves, néha érdeklődő, máskor távolságtartó, soha nem egyértelmű. Tegnap már határozottan azt éreztem, nem érdeklem többé, és kissé kiakadtam.

Sérti a büszkeségem és a hiúságom. Igenis találok mást, ha akarok, nem is nehezen, ugyanolyan jó pasikat, mint ő, akár jobbakat is, még akkor is, ha szerinte kövér vagyok. Ugyanis szép vagyok – oké, elhíztam, van rajtam legalább 15-20 kiló plusz, de ettől függetlenül egy egészen kicsit szebbnek tartom magam az átlagnál. Furcsa dolog ez, mert az ismerőseimnél nem tartom magam szebbnek, sőt, de rengeteg idegennél igen. Emellett még fiatal is vagyok, és tegnap bebizonyosodott, hogy egy harmincas évei elején járó katonának nem okoz gondot, hogy péntek délután ötkor feltartson három autóra való, hazafelé tartó embert a sorompónál azért, hogy beszélgessen velem; ráadásul egy jóképű, magas, kisportolt, humoros férfi, akinek egyetlen hiányossága, hogy nem a Csábító. De ha legközelebb összefutok vele, és esetleg randira hív, egészen biztosan igent mondok.

Tehát megbántottságomban írtam neki egy kedvesnek csak jóindulattal nevezhető üzenetet, amiben elmondtam, hogy azért volt bunkó, mert kedves volt; ha nem mozgatom meg, igazán leállíthatott volna már hónapokkal ezelőtt, mikor észrevette, hogy vonzódom hozzá, vagy aznap, amikor szakítottam, de legalább amikor utoljára telefonon beszéltünk. Erre “mosolygós” választ küldött, és azt, hogy néhol igazán költőien fogalmaztam.

Jó, talán valóban túllőttem a célon néhol a leírással, de nem érdekel, hogy mi a véleménye az írói stílusomról. Itt jegyezném meg, hogy a naplóm a legkisebb mértékig sem tükrözi ezt, talán csak a legelső bejegyzés, amit pedig neki küldtem, a valóságos érzeteim kifejtése, nem költői kép. “…a szomszéd üvöltésére ébredtem, és a kellemetlen, nyomasztó érzés végigkúszott a gerincemen, megállapodva a mellkasomon: szegény öreg rosszul van. Aztán a gondolat, ami nem hagy visszaaludni, és a súly átalakul tompa fájdalommá.” Nem tudom, hogy nem értette, amit írtam, vagy nem akart rá reagálni. Először azt hittem, túl burkoltan fogalmaztam, aztán újraolvastam, és rájöttem, hogy a “sokszor volt lehetőséged, hogy elküldj a fenébe”-kezdetű mondatot nem lehet félreérteni. Akkor miért nem mond rá semmit? Azt, hogy így van, vagy hogy tévedek, vagy bármit!

Ezúttal szilárdabban határoztam el magam, mint elsőre: nem keresem többet. Inkább jövő héten veszek egy kutyát. Ettől függetlenül lefogyok, sportos és csinos leszek, és ha ezen túl vagyok, legkésőbb az utolsó vizsgám időpontjáig (az még három hónap, addig látványos változást fogok eszközölni), mikor vissza kell mennem abba a városba, meg fogom látogatni, ha megmutatom neki, mit veszített, talán, ha lesz rá alkalom, meg is csókolom (csak azért is!), aztán, ha úgy alakul, orrba vágom. Tudom, hogy gyerekes lépés, nem is azért, mert őt hibáztatom, hanem azért, mert nem játszott nyílt lapokkal, holott azt állította, igen; tudom, nem tőlem fogja megtanulni, mégis meg kell próbálnom megértetni vele, hogy a kedvesség és megértés nem minden, időnként fájdalmat kell okozni a másiknak ahhoz, hogy a boldogsághoz segítsük.

Még mindig iszonyú izomlázam van, azt hiszem, gyulladásban vannak az izmaim, úgyhogy óvatosan kell rádolgoznom, holnap csak gyalogolni fogok, de megpróbálok kétszer is elmenni, reggel és este is. Legszívesebben felmennék a hegyre, de egyedül nincs kedvem, majd ha lesz legalább egy négylábú társam. Elmegyek gombászni! Ez az! Reggel útnak indulok, keresek kucsmagombát, és ha azt esetleg nem találok, akkor szedek kakasvirágot! Most, hogy megterveztem, máris jobban érzem magam!